Különcök a lelkészgyerekek?

Nemrégiben konferencián vettem részt, ahol az hangzott el, hogy talán a lelkészek gyermekei azért is házasodnak olyan korán ( legalábbis létezik egy ilyen tendencia), mert nem érzik azt, hogy valahova tartoznának. 
Ezzel erősítik meg a helyüket e világban. Azóta is emészt, vajon mennyi igazság lehet ebben a gondolatban? Vajon ezt az értintett gyerekek, illetve a belőlük nőtt felnőttek hogyen élik meg, hol érzik a specifikumait a maguk gyermekkorának?

Előnyös vagy hátrányos számukra ez a tényleg sajátos helyzet, ahol minden gyülekezeti néni a nagymama, és minden presbiter a nagypapa szerepét tölti be? Ahol nincsen, nem lehet igazi családi karácsony, vagy húsvét, mert a szülők a szolgálatokkal, a gyerekműsorokkal vannak leterhelve? 
Hogyan lehet ezeket a gyerekkori élményeket feldolgozni, és hogyan válhat az ember előnyére?

(Idézet a 2010. februári szám Gondolkorzó rovatából)

Lelkészunoka vagyok, aki teológiát végeztem. Eddig még nem végeztem olyan lelkészi szolgálatot, ami egy helyhez kötött volna abban az értelemben, hogy a parókián, a templom tövében lakom. Mátyás fiam két éves, másfél éves volt, mikor kihelyeztek segédlelkésznek. Addig szeretett templomba járni, három hónapos korától mindig vittem, és fejlődéséhez mérten vett részt benne, általában szoptatás közben elaludt, és időnként visított, ha a gyülekezet hamisan énekelt és a kántor félreütötte a hangokat. Később a szószéket akarta megmászni, a szolgáló lelkész nem kis ijedtségére. A gyülekezet mindenhol elfogadó és befogadó vele szemben. Egy-két éves gyermeknek meg lehet magyarázni, hogy az ember miért nem sétál vele szombat délután és a vasárnap miért rohanás vagy szétdarabolt együttlét, de nem akarja elfogadni. Sírógörcsöt kap, ha meglát palástban, a reggeli és déli liturgián (óprotestáns áhítatrendben) előbb-utóbb vagy motorozni megy ki a szabadba, vagy végigvisítja, vagy az ölemben van, ritkább esetben énekel és imádkozik. Itthon elmondja nekem, hogy én vagyok, aki sír az istentiszteleten, és Mátyás az, aki énekel.

Minden tudásommal azon vagyok, hogy a családomnak ne a vasárnap legyen a hét fekete napja, mint édesanyámnak, akinek klasszikus lelkész-gyermekkora volt: apa állandóan szolgálatban (vagy másodállásban, hogy eltartsa a családot, anya hitoktató-kántor-harangozó, és 14 évesen református bentlakásos kollégium, onnan a felnőtt élet egyedül.
Hallottam egy lelkésznőtől, hogyan vigasztalta meg őt egy kedves gyülekezeti tag: "az Isten majd kárpótolja a gyermekeidet azért az időért, amit a gyülekezeti szolgálatban töltesz", általában pont akkor, amikor a gyerekek is otthon vannak: este és hétvégén, ünnepekkor. Szerintem pedig a gyermekkort semmi nem hozza vissza, a bizalom és a kötődés kialakulása koragyermekkori tapasztalat, ami ha hiányzik, egy életre meghatározza világlátását. Szerintem a gyülekezetet is tudja kárpótolni, ha történetesen többlelkészes gyülekezetben nincs ott az lelkésznő,-anya minden programon (programorientált egyház vagyunk). Ha munkatársképzés során felkészít presbitereket, testvéreket olyan alkalmakra, amiket nem feltétlen kell lelkésznek végezni (bibliaóra, gyermekistentisztelet, kórházlátogatás stb), ezzel a közösségvállalást erősíti a gyülekezetben. Másik megoldás, hogy a gyülekezetet familia Deiként értelmezve családi istentiszteletek vannak, baba-mama klub, óvodás hittan, családlátogatás gyermekkel - ahonnan nincs kizárva a lelkészgyermek, Missziós alkalom lehet például a játszótéri istentisztelet. Vannak formák és lehetőségek. 
Igyekszem az anyaságot és a lelkészséget bizonyos esetekben elválasztani: ha nem én prédikálok, akkor Mátyás az ölembe ülhet, stb. Ebben nagy segítségemre van férjem, aki nem lelkész, és ő kétszeres apa, amikor én lelkész vagyok. Lelkészi identitásom mégsem a palásttól és a státusztól függ, hanem belső minőség, a Szentlélek Isten munkája, szövetségkötésen alapuló elhívásomtól. Időben és szerep-specifikációkban mégis meg kell különböztessen ezeket egymástól, leginkább a gyengébb hitű gyülekezeti tagok és az egyházi rendtartás miatt.

Halász (Lakatos) Noémi