89 darab jellegzetes formára vágott, kékes árnyalatú kartondarab az íróasztal egyik sarkán egy kosárban. 54 jellegzetes alakú, zöldes árnyalatú, apró kartondarab az asztal alatt egy kisebb papírdobozban. 299 darab tarka tulipánmezős kartondarab az íróasztal másik végében. Tengernyi kiválogatásra váró, jellegzetes alakú, apró kartondarab az íróasztal közepén. Kikapcsolódom.

Közben a tegnap esti táncprodukció képei járnak a fejemben: a 10-15  óriási járkáló papírtáska és a táncosnő.
Nem tudom eldönteni, mind az ő táskái voltak-e. Talán az ő dolgaival voltak tele, de lehet, hogy mások holmiját is cipelte.
Mindenesetre amikor a  táskák mélyére nézett, meglehetősen sokféle érzést árultak el a mozdulatai. Úgy látszott, keres valamit, mert kezdte kiszedegetni a táskák tartalmát - a saját táncoskollégáit...
Némelyiküket rögtön vissza is próbálta tuszkolni a dacosan zizegő, szakadozó papírszatyorba. Voltak, akiknek többször is mélyen a szemükbe nézett. És volt egyvalaki, akihez minden egyes mozdulatával utat keresett.

Változott a kép, fordult a kocka és bekövetkezett az elkerülhetetlen: a tartalom kinőtte magát a tárolóalkalmatosságból... A táncosok egymás után villantak elő az óriási táskafülek mögül egész energiájukat és figyelmüket a szólistára irányítva. És vezették őt és kergették, kiszolgáltatták, aztán  fedezték, veszélyeztették, máskor  őrizték... Majd  újra visszaállt a rend. A nő  egymás után  „visszarakta" a  kollégáit a helyükre és ő maga is helyet foglalt: az egyik óriási papírtáska alján, a kiválasztott táncoskolléga oldalán.

Lehet, hogy olvasó  csupán egy klasszikus szerelmi történet körvonalait véli felfedezni a leírtakban. A mű címe: „All those things" , mégis titokzatos homályba meríti a darab mondanivalóját. Miközben figyeltem a táncosok finoman satírozott mozgáskifejezését, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy mi is  a mű igazi mondanivalója - az én számomra. A címben szereplő „things" szó helyére a kissé hasonlóan hangzó „thoughts"-t helyettesítettem, és egyszeriben  látni véltem  a valós képek bizarr visszatükröződését a bensőmben...

A táskák telis-tele vannak gondolatokkal. Az én táskáim is. Súlyosakkal és pihekönnyűekkel, a sajátjaimmal és másokéval. Némelyiket  én tettem a táskába, némelyek egyszerűen odakerültek. Vannak még félig üres táskák. Hol szerzek be  új gondolatokat? Hol keresgélek? Mit teszek bele a táskámba és mit NEM teszek bele?

Egy-egy bevásárlókörút után talán nézegetem, vizsgálgatom az új szerzeményeket. Játszadozom velük. De mi történik akkor, ha egyszeriben ők maguk kezdenek játszadozni velem? Talán maguktól előbújnak, teljesen váratlanul. Milyeneknek látom  akkor őket? Szórakoztatónak? Érdekesnek? Talán veszélyesnek vagy kibírhatatlannak? Idegennek? Vagy újszerűnek? Teljességgel átalakultnak? Vagy netán a megismerhetetlenségig eltorzultnak?

Néha nekilátok, hogy átszervezzem a táskáim tartalmát. Hogy könnyítsek rajtuk, hogy minden átláthatóbb legyen.  Talán bizonyos dolgok túlságosan alulra kerültek, és jó lenne újra szem előtt tudni őket. Lehet, hogy vannak dolgok, amelyektől meg akarok szabadulni. Sikerülhet. Elvihetem őket a gondolatbörzére, vagy kidobhatom a szemétbe, vagy a veszélyes hulladék közé. De lehet, hogy nem sikerül... Mit teszek akkor, ha a nem kívánt gondolatok visszajárnak kísérteni és sehogy sem tudok megszabadulni tőlük?

Aztán  vannak helyzetek, amikor  a gondolataim, csak úgy „maguktól" kilépnek a tárolóalkalmatosságukból.  Legyen az valamiféle orkán erejű  szél, amely   kitépi a táskákat a kezemből és kiborítja, összezilálja azoktartalmát; vagy örömteli, játékos tánc, miközben olyan hevesen rázogatom a szatyraimat, hogy azokból egyszeriben tarka meglepetések röppennek elő. Aztán  a   gondolataimnak néha, szintén maguktól,  repülni támad kedvük.  Ilyenkor  a legváratlanabb helyeken várnak rám, hogy találkozzanak velem,  és  kiemeljenek a jelen valóságából. Ilyenkor jó beülni egy-egy ilyen  gondolat mellé egy üres táska mélyére, és hagyni, hogy odabenn átalakuljon a valóság...

Az előadás alatt többször az volt az érzésem, hogy a szólista ellenőrzése alatt tartja a táskáit. Aztán megfordult a helyzet: egyszeriben a kollégái uralták őt. És voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy külső, magasabb tényezők irányítják a szereplőket. Ura vagyok a gondolataimnak? Vagy azok uralnak  engemet? Hagyom, hogy külső, felsőbb tényezők átvilágítsák a poggyászomat? Engedem, hogy bűvész- vagy művészkézzel nyúljanak  egyszerű portékáimhoz, hogy azokból valami meglepőt hozzanak létre? Illúziót? Vagy valóságot? KINEK engedem meg, hogy belenyúljon a táskáimba?...

93 darab vörös tulipános, jellegzetes alakú kartondarab. Mibe is tehetném? Itt, ez a doboz  pont jó le....Neeeeeeeeeee!...

A padló terítve sok-sok parányi puzzledarabbal. Kiábrándultan roskadok bele a karosszékembe. Most kezdhetek mindent elölről... De nem moccanok. Csak bámulok magam elé miközben a kirakó részecskéi furcsa tréfát űznek a szememmel. Lassacskán struktúrák  merülnek elő a káoszból,  a vonalak és színek véletlenszerű összekapcsolódásában ismerős motívumokat vélek felfedezni. Ez az a  pillanat, amelyben néhány puzzledarab és  néhány gondolat a többi közül kiemelkedve tökéletes egységgé alakul, megismételhetetlen.

A haragom már elszállt. Már csak ámulok és gyönyörködöm...