Nekünk, protestánsoknak is ismerősnek tűnhet a szó: „el Camino". Zarándokutat jelent, a világ talán egyik legismertebb zarándokútját, Javier Fesser filmjében pedig egy tizenkét éves kislány nevét is.

Mi is az „el Camino"? „A lélek útja, amelyet mi maguk vállalunk. A nehézségeken a közösség visz át. A zarándokok közössége, és közösség Jézussal. Persze vannak közöttünk olyanok, akik csak látványosság kedvéért vállalják az Utat, egyfajta vallási turizmusból. De én hiszem, hogy közöttünk ők is fognak kapni valamit"- vallja Miguel atya, az el Camino zarándoklatok egyik spanyol szervezője.

Az Art-mozi hálózat „Helyzetek és gyakorlatok" című filmklubjának keretében látható „Camino" című film is egy utat mutat be. Egy halálosan beteg kislány, Camino útját, akinek Jézusba vetett mélységes hite segít végigmenni az embertelen szenvedéseken.

Vagy talán mégsem? Lehet, hogy ennek a tizenkét éves gyereknek a „Jézus" név mást jelent, mint hithű katolikus édesanyjának vagy novícia nővérének? S lehet, hogy mindannyiunknak mást és mást jelent ez a név? Kiben és hogyan jelenik meg Jézus, hogy végigsegítsen a saját utunkon, a saját el Caminonkon?

A filmben is minden szereplő más és más utat jár be. Az anya, Glória, a dicsőség szent asszonya, egy pillanatra sem rendül meg a hitében. Nem csak tudja, hiszi és teljes egzisztenciájával éli is, hogy Isten megpróbálja azokat, akiket szeret. Nem rendül meg, sőt, hitét erősíti, amikor eltemeti néhány hónapos csecsemő fiát, amikor a család, a világi élet számára elveszíti zárdába vonuló nagyobb lányát, amikor egy autószerencsétlenségben meghal a férje, s nem rendül meg a hite akkor sem, amikor kiderül a kisebbik gyerekről, hogy halálos beteg. Az egyház Glóriát megerősíti a hitében, hiszen a Szentatyának szentekre van szüksége. S ha nem is szentekre, legalább boldogokra. A film valóságos eseményeken alapszik, s a kislányt, akinek fikcionált élettörténete a film, hamarosan boldoggá avatják.

Mert Camino valóban boldog. Csak nem attól és nem azért, amiért az édesanyja, vagy novícia nővére, vagy a Szentatya. Ő úgy boldog, ahogyan egy tizenkét éves kislány boldog lehet. Akár a gerincműtét, a kemoterápia közepette, akár a halálos ágyán is. Mert számára Jézus valós személy. Egy fiú a színjátszó körből, akinek spanyol szokás szerint a Jézus nevet adták a szülei. És Camino hisz Jézus szerelmében. Tisztán és szűzien, ahogyan csak az első szeretet tüzével lehet hinni. És hite nem rendül meg egy pillanatra sem. Tudja, hogy sorsuk összekapcsolódik mindörökre. Tudja ezt még akkor is, ha soha sem voltak képesek szavakba önteni egymás felé érzett szerelmüket. Tudja akkor is, ha egymásnak küldött üzeneteik sorra célt tévesztenek. Mert Caminonak nem kellenek szavak, hogy tudja: Jézus szereti, s örökké szeretni fogja. S nem csak az a szépszemű, tizenkét éves fiú, akit Jézusnak hívnak, hanem az élő Jézus Krisztus is. Akit nem kell kikényszerített imádságokkal, rózsafüzérekkel ostromolni, akit nem kell szenteltvízzel megszórni, akinek nem kell felajánlást tenni azért, hogy szeressen, mert ő mindezek nélkül is elkísér minket az utunkon, amely egyszer mindenki számára keresztúttá válik. Nem őrangyal képében jön velünk (akinek vizionált megjelenése egy gyerek számára riasztó is lehet), hanem sokszor valóságos angyalokat küld: egy orvost, egy tanárt, egy barátot, akit lehet, hogy éppen Jézusnak hívnak.

A film a névegyezést használja fel arra, hogy tükröt tartson nekünk, megmutatva, hogy Jézus képét mennyire a saját képünkre formáljuk. Hogy mennyire csak a saját projekcióink élnek, amikor olyan megrendíthetetlenek vagyunk a hitünkben. Hogy emberi ésszel mennyire fel nem fogható Isten kegyelme, Jézus jelenvalósága. Aki lehet, hogy nem lép oda a betegágyunkhoz, hogy egy látványos csodával elsimítson minden bajt, de itt van mindig velünk az Úton.

„Helyzetek és gyakorlatok"  - ennél jobb címet nem is lehetett volna kitalálni a sorozatnak, ugyanis a helyzetek adva vannak. Adódnak. Az utcán, a suliban, a strandon, a lakótelep parkolójában. Ha akarunk, ha nem, találkozunk a „helyzetekkel". A kamaszok lázadásával, a vallási bigottsággal, a homoszexualitással, a zárt kisközösségben uralkodó megbélyegző magatartással, a tehetetlenség torokszorító érzésével. És sokszor szeretnénk segíteni, odalépni, kezet nyújtani, szólni, de képtelenek vagyunk megtenni. Nem értjük, nem tudjuk, mi zajlik a másikban, így inkább elfordulunk egymástól. S ezzel a távolság egyre nő. Ezeknek a távolságoknak a leküzdésében próbál segíteni a filmklub azzal a tizenkét filmmel, amelynek mindegyike határhelyzetekről szól, s amelynek egy kiváló darabja a „Camino".

Camino
színes, feliratos, spanyol dráma, 143 perc, 2008.

rendező: Javier Fesser
forgatókönyvíró: Javier Fesser
zeneszerző: Rafael Arnau
operatőr: Alex Catalán
producer: Luis Manso, Jaume Roures
szereplő(k):
Nerea Camacho (Camino)
Carme Elias (Gloria)
Mariano Venancio (José)
Manuela Vellés (Nuria)
Lola Casamayor (Tía Marita)
Ana Gracia (Inés)
Pepe Ocio (Don Miguel Ángel)
Jordi Dauder (Don Luis)