Soha nem gondoltam volna! Amíg nem volt gyerekem soha nem értettem, hogy az anyukák mi a csudát tudnak annyit problémázni egy-egy teljességgel jelentéktelen kérdésen, és miért csinálnak olyan nagy ügyet mindenből. Aztán nesze! Még alig született meg Csongor, amikor máris szemben találtam magam az első nehézségekkel. Legelőször jött a szopizás kérdése. Újdonsült anyuka barátnőm kétségbeesve hívott, hogy kislánya aznap 50 milliliterrel kevesebb tejet ivott, mint általában. Ó-ó! Bevallom nem is annyira az ő problémája döbbentett meg, mint az, hogy ekkor szembesültem először „gondatlan anya" mivoltommal. Mivel az én fiam kizárólag szopizott, fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mennyi tejet szürcsöl magába. Így aztán nálunk is kezdetét vette a minden evés előtt és után történő mérlegelés őrülete. Be kell vallanom, pár nap után feladtam! Úgy döntöttem, amíg a gyerek nem üvölt, addig biztosan jól van lakva. És mivel Csongi kézfeje felett egyre nagyobb hurkák jelentek meg, ezt betudtam a jóltápláltság jelének.

Hamarosan újabb világot rengető problémával szembesültem. A cumi! Már a szülészeten tudatosult bennem, hogy néhány embernek - velem ellentétben - nagyon határozott véleménye van e kérdésben. Szobatársam ugyanis kijelentette, hogy ő kifejezetten cumiellenes, így - történjék bármi is - ő biztosan nem fog cumit adni a gyermeke szájába. Na, bumm - gondoltam még akkor, naivan. Aztán hamarosan elérkezett az idő, amikor választanom kellett, hagyom, hogy csemetém az egész napot rajtam lógva töltse, vagy igenis bedugom azt a fránya anyahelyettesítőt a szájába. Lehet, hogy szégyenletes dolog, de - néhány, sorstársaimmal folytatott kétségbeesett telefonos egyeztetés után - én az utóbbi mellett döntöttem. (Csak a magam megnyugtatására jegyzem meg, hogy Csongor nem vált cumifüggővé, mindössze elalváshoz volt szüksége a „nyugtatóra", de néhány hónap múlva magától kiköpte, és többé nem is volt hajlandó a szájába venni.)

Az első néhány hónapra visszaemlékezve napi kérdés volt még a gyerek fejlődése miatti aggódás. Mikor fogja kezébe a tárgyakat, megfordul-e már, felül-e...? Van olyan ismerősöm, aki szakkönyvekből tanulmányozta, hogy mit kell(ene) tudnia gyermekének az adott életkorban, és amelyik „mutatvány" nem ment, azt addig gyakoroltatta, próbálgatta a picivel, amíg meg nem tanulta. Kezdő anya lévén egy ideig én is próbálkoztam ezzel a módszerrel, de mivel Csongor elég lustácska volt, és mindent némileg később csinált a könyvekben leírtaknál, be kellett látnom, ez nem a mi módszerünk! Választhattam, hogy agyonstresszelem magam a gyermekem nem megfelelő ütemű fejlődése miatt, vagy pedig elfelejtem a szakkönyveket. Hagytam tehát, hogy Csongi a saját tempójában csinálja a dolgokat - mást úgysem nagyon tehettem.

Aztán nem sokkal később teljesen új jellegű problémák jelentek meg. Ilyen például a korai fejlesztés kérdése. Hozzáértők szerint a baba hat hónapos korától van lehetőség a korai fejlesztésre. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nap mint nap képeket kell mutogatni a gyereknek - például háziállatokról - és mindig hozzámondani az adott állat nevét is. Így - bár a gyerek még beszélni nem tud - de a fejében rögzül, hogy az a tyúk, az meg a tehén. Az idő előrehaladtával fokozatosan bővíthető a képekhez fűzött információmennyiség. Hát, ha ezek alapján ítéljük meg, az én fiamból soha nem lesz értelmiségi, ugyanis sokkal jobban érdekelték a csörgők és a játszószőnyeg színes állatkái, mint az általam mutogatott képek.

Gyermekem jövőbeni boldogulásának esélyeit azzal is tovább csökkentettem, hogy - a mai trendekkel ellentétben - nem vittem el bébi angolra! (Pedig megfordult a fejemben!) Bebizonyítandó, hogy azért mégsem vagyok teljesen felelőtlen és gondatlan anya, el kell mondanom, hogy jártunk viszont babamasszázsra, babaúszásra és a gyülekezeti baba-mama körre is. Remélem, ezekkel sikerül némileg kompenzálni az angol, a korai fejlesztőgyakorlatok és az egyéb babaagytágító képzések hiányát!

A fenti néhány példa azonban csak elenyésző része azoknak a döntéseknek, amelyeket egy - akár egészen pici - gyerek nevelése során meg kell hozni. Számos terület van, ahol elhatározásra kell jutni - sajnos sokszor hiányos, vagy csak korlátozottan rendelkezésre álló információk alapján. Itt van például a védőoltások kérdése. Vannak szülők, akik azért küzdenek, hogy még a kötelező oldásokat se kelljen beadatniuk a gyereknek, mások pedig némi mérlegelés után beadatják az összes ajánlott védőoltást is. Vajon tényleg szükség van bárányhimlő elleni oltásra vagy mindezt csupán egy gyógyszercég jól felépített kommunikációs kampánya akarja elhitetni velünk? Vajon tényleg fontos beadatni a H1N1 vakcinát? Volt egyáltalán H1N1 járvány, vagy csak a média fújta fel?

További sarkalatos pont a fegyelmezés kérdése. Hagyjunk mindent rá a gyerekre, „hadd fejlődjön a személyisége", vagy épp neveljük katonás szigorral? Megüthetjük-e a neveletlen lurkót, ha úgy érezzük, hogy rászolgált, vagy egy-egy veréssel egész életére szóló lelki sérülést okozunk? De hosszasan lehet elmélkedni például a tápszer, a bilire szoktatás, vagy akár az altatás kérdésén is. Ezek ugyanis mind az anyukák napi problémái közé tartoznak.

És van itt még egy nagyon fontos kérdés, amivel nem igazán foglalkozik sem a szakirodalom, sem a média. Mi a helyzet a hitbeli neveléssel? Hogyan tudom a gyerekemnek megmutatni azt a bizonyos keskeny utat? Mit kell tennem ahhoz, hogy a helyes irányba indítsam el? Elég annyi, hogy majd az oviban beíratom hittanra? Vagy esetleg ennél több kell? Jó, akkor elviszem a vasárnapi gyermek-istentiszteletekre és minden nap elmondjuk az esti és a reggeli imádságokat. És ez már elég? Akkor már megtettem a magamét? Vagy még ennél is több kell? Netalántán nekem kéne példát mutatnom? De hiszen akkor már régen rossz..., hiszen én is nap mint nap elbukom! Olyan nehéz ez!

Őszintén bevallom, némileg kétségbe ejt, hogy - bár Csongor még másfél éves sincs - mégis nap mint nap számos döntést kell meghozni. Döntéseket, amelyek között vannak egészen apró semmiségek, de vannak olyanok is, amelyek talán az egész jövőjére kihatnak. És mindeközben óriási információtömeggel, számos szélsőséges nézettel találkozik az ember, amelyek közül ki kell választania a számára elfogadhatót, vagy meg kell keresnie azt a bizonyos „arany középutat". Ez azonban néha nagyon nehéz! Nem egyszerű a különféle irányzatok, aktuális trendek és a média által sugalmazott információáradatból kiválasztani azt, amelyik számomra megfelelő, amivel egyet tudok érteni, amivel azonosulni tudok, és ami szerintem a legjobb a gyermekemnek is. És még csak másfél éves a fiam! Már előre rettegek attól, hogy mi lesz később! Amikor például iskolát, szakkört, sportot... stb. kell választani.

Nevelésről vallott eddigi nézeteimre nagy hatással volt egy riport a híres Polgár-lányok apukájával, aki arról beszélt, hogyan lehet a gyerekekből zsenit faragni. Polgár apuka nézeteit talán úgy lehetne összefoglalni, hogy szerinte a gyerekeket nem kell túl sok különböző információval terhelni, ki kell választani 1-2 területet, aminek a fejlesztésére összpontosítunk, a többi területről pedig elég a minimális szintű információ. Az éppen unokáit trenírozó nagypapa ezért napi 12-14 órán át sakkozik és pingpongozik a gyerekekkel - mert a sakk mellé ugye kell némi testmozgás is. Bár a világ minden kincséért sem szeretném Polgár apukát megbántani - hiszen amit letett az asztalra, az önmagáért beszél - mégis elhangzott egy mondat, ami szíven ütött. Lányai nevelési elvéről beszélve elmondta, hogy azzal nem ért maradéktalanul egyet, ugyanis lányai túl sok szabadon eltölthető időt adnak unokáinak, például órákig engedik őket a parkban szaladgálni, játszani, ami szerinte felesleges időtöltés. Minden tiszteletem Polgár apukáé, de ha ez az ára, akkor én nem szeretnék a gyerekemből zsenit faragni! Akkor az én gyerekem legyen csak egyszerűen gyerek. Igenis menjen ki az udvarra és a parkba, nézze meg a virágokat, a leveleket, szedjen diót és gesztenyét, simogasson kutyát és cicát, és várja meg, hogy a csiga kibújik-e a házából!

Lehet, hogy az én gyerekem nem lesz világbajnok, és lehet, hogy nem lesz szuperzseni sem, de nekem az is elég, ha nyitott, kiegyensúlyozott, boldog gyerek - és később felnőtt - válik belőle, aki egyszerűen csak ember. Fontosnak tartom, hogy megtanulja, melyek az igazán fontos értékek. Hogy megtanuljon szeretni, sírni, nevetni, odafigyelni a másikra, és mindezt igazán, tiszta szívből. De ahhoz, hogy idáig eljussunk, még nagyon-nagyon sok döntést kell meghozni! - Uram, segíts jól dönteni!