Volt egy olyan szakasza az életemnek, amelyet mindenféle szépítés nélkül nevezhetek szélsőségesnek. A társadalom peremén éltem és a normákat teljesen figyelmen kívül hagytam. Valahogy úgy van ez a fejemben, mintha a társadalom egy nagy csúszós kúp lenne. Na most az ember bizonyos okok miatt le tud csúszni egész az aljáig, a szélig. Én is ezt tettem. Ott sokkal nagyobb volt a sebesség, a taposás, már csak a kör kerületéből adódóan is. Nem törődtem semmivel, nem volt más fontos, csak a napi túlélés. Azt hittem, vagyok valaki, nem láttam magam kívülről. Szélsőség volt ez minden tekintetben. Társadalmilag, érzelmileg, fizikálisan. Viszont adott egyfajta biztonság-illúziót az, hogy tudtam, mit kell tennem a túléléshez. Ott a peremen elvoltam a magam világában. Boldogultam napról napra és ebben a szélsőséges állapotban töltöttem éveket. Nem tudtam, hogy mi van a kúp csúcsa felé, így nem is nagyon kívánkoztam - egy darabig - a bizonytalanságba.

Aztán megijedtem a mélységtől, amelybe bele is pillantottam, és megéreztem, hogy akár le is eshetek a kúpról, amit a hallállal tettem egyenlővé. Megéreztem, hogy változtatni kell, és ilyen-olyan plusz motivációk segítségével megtettem. Nem volt egyszerű s még ma is kapaszkodok a csúszós kúp oldalán felfelé, de már legalább látom, amit akarok.

Viszont járt ezzel az élettel egy szélsőséges, megszállott gondolkozás is, amely a mai napig kísér. A jobbik eset, hogy felismerem és változtatok az adott szituáción. Ezek lehetnek apró, mulatságos dolgok is. Például az mondta valaki, hogy a hosszabb haj jobban állna. Én egyből szabadkoztam, hogy túl vékony a hajam ahhoz, hogy megnövesszem. Aztán megbeszéltük, hogy az illető nem derékig érő hajra gondolt, de nekem egyből ez a szélsőség ugrott be. Aztán van, hogy idő kell ahhoz, hogy koppanjon a szélsőséges gondolat súlya.  Ne legyen egymás előtt titkunk - gondoltam ezt egy társas kapcsolatban. Aztán rájöttem, hogy az embernek van intim szférája, amelyet nem biztos, hogy szívesen megoszt a barátjával, barátnőjével. S olyan is előfordul, hogy ez az idő nagyon sokáig kitolódik. Talán ez a legveszélyesebb.  Képes vagyok minden időmet arra áldozni, hogy a főnöknek tetsszen, amit csinálok. Még otthon is dolgozok, hisz: „De ennek még ma kész kell lennie." Meg is simogatnak érte, így nagyon nehéz volt rájönnöm, hogy a teljesítménykényszerem is szélsőséges gondolkodásom végterméke.   Tudom, hogy sok emberben megjelennek hasonlók, de ezt valahogy én nem érzem normálisnak.

Szélsőségesen élem meg a fokozott érzelmi állapotokat is, és kevésbé vagyok olyankor objektív. Ha valami feszültté tesz, akkor az nagyon gyorsan át tud csapni haragba, dühbe. Aztán ha ez napokig húzódik, azaz jól elfojtom, akkor már azt sem tudom igazán, mi váltotta ki a feszültséget, csak valakin - és legtöbbször nem a kiváltó személyen - csattan az ostor.  Persze lehet ez apróság is, de elkerülhető lett volna az érzés felismerésével és megfelelő kezelésével. Aztán van, hogy az örömöm is átcsap egy szélsőséges állapotba. Ezt a kontrollvesztés szó írja le a legjobban. Beszéljünk akár társas kapcsolatról, táplálkozásról, szórakozásról, szexről. Tetszik valami, például: szívesen nézek egy sorozatot a tévében. Nincs ezzel semmi bajom de amikor feszültséget érzek magamban, ha valami meggátol a kedvenc időtöltésem végzésében, akkor azzal a cselekvéssel valami nincs rendben.

Mindezek megváltoztatásával nap mint nap küzdök. Nehéz megtalálni az oly sokat emlegetett arany középutat, pedig nem véletlenül mondogatta nagyapám is mindig ezt. Akkor nem gondoltam bele ennek a mélységébe, csak átléptem a közhely vékony patakja felett. Most már kezdem érteni, hogy a kiegyensúlyozott életem titka lehet ez a két szó: arany középút. Mindezt megerősíti a Szentírás is: „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt." Mert igenis nehéz megtalálni azt; hisz sokkal nehezebb egészségesen kezelni egy tévésorozatot, mint engedni a vágynak és mindent a mögé sorolva rendezni az életemet. És van, hogy ezt keskenynek és szorosnak érzem. Mert vékony az az ösvény, amelyen haladnom kell ahhoz, hogy igazán éljek itt a földön és utána.