(történetek az életből)
Egy lelkésszel beszélgettünk arról, hogy milyen furcsa is ez: Európa a 16. században megmenekült a törökök támadásától, az iszlám hatásaitól, most pedig mindent megtesz azért, hogy ennek helyet adjon kulturálisan s vallási türelemmel. Jó ez?
Elmondta, hogy a városába bevándorló vendégmunkásokkal igen nagy gondok voltak. Sehogy sem tudtak beilleszkedni, mindenütt felforgatókká váltak, egyre nagyobb lett az ellenségeskedés. Aztán valaki hívott egy iszlám vallási vezetőt, építettek egy mecsetet, s megengedték, hogy a bevándorlók szabadon gyakorolhassák vallásukat. S ez emberek megnyugodtak. Békésen élnek egymás mellett, dolgoznak, megszűntek a rendbontások.
Miben kell engednünk, s milyen céllal?

A nyolcvanas években több helyen megjelentek az ún. „dunaföldvári szekta" tagjai. Jöttek, hogy „halásszanak a vödrökben", azaz az újonnan alakult ifjúsági csoportokban. Többszöri találkozás után már nagyon határozottan utasítottam ki őket a csoportokból, megelőzve megszólalásukat, akár egy ifissel való beszélgetésüket is megszakítva, elküldtem őket a közösségből.
Akkor néhányan megbotránkoztak a „szeretet nevében", hogyan tehettem ilyet, meg kellett volna őket nyerni az Úr Jézusnak. Azt válaszoltam, hogy a farkasok rabolni jönnek, s ezért meg kell menteni tőlük a nyájat. Adjon nekik Isten alkalmat a „báránnyá válásra" - imádkozzunk értük, de ne engedjük őket megszólalni...
Néhány évvel ezelőtt felhívott egy régi ifis, aki azóta egy másik városban él, s elmondta, hogy ő akkor nagyon megbotránkozott azon, amit tettem. Most azonban rájött, hogy igazam volt, mert neki ki kellett zárnia ezeket a szektás fiatalokat az ifióráról, ha meg akarta menteni a közösséget.
Mire kell igent és mire nemet mondanunk?

„Egy hívő ember nem lehet depressziós." - mondta valaki, amikor eljött hozzám beszélgetni, s nagyon össze volt törve, mert depressziós lett, de hívő emberként ismertem régóta.
Hogy is van ez? Miért is ne lehetne valaki depressziós, ha hívő? Hol van ez leírva a Bibliában? Imádkoztunk, beszélgettünk, Igét olvastunk, kerestük Isten válaszát, érteni akartuk mi romlott el, és hol, s hogyan, miben kellene segíteni. Megdöbbentő válaszokat kaptunk. Azt kellett megértenie, hogy Isten azért engedte őt ebbe a betegségbe, mert könyörülni akart a környezetében élő depressziósokon, hogy legyen valaki, aki mélyebben - nem hívő elítéléssel fordul feléjük. Hogy ő azzal, hogy elfogadta ezt a betegséget Istentől - ajtót nyitott másoknak, akik talán sosem keresték volna az egyházat. S megnyitotta a megértés útját azok előtt, akik ott szenvedtek a gyülekezetben, s sosem merték volna bevallani, hogy gyógyszert szednek, hogy pszichiáterhez járnak.
Isten nem azt ígérte, hogy nem leszünk betegek - hanem azt ígérte, hogy a betegeknek van gyógyulás, a bűnösöknek van szabadulás.
Lehet, hogy más „elfogadhatatlannak tűnő" élethelyzet is Isten ajándéka - szabadulási útvonal számos keresőnek?

Vajon Péter mennyire értette Pált, vajon Dávidot mennyire becsülte Nátán, vajon a hívő életnek, Isten akaratának fekete-fehér voltát nem mi akarjuk „farizeusi gőggel" irányítani?

Imádkozzunk vezetésért zavaros világunkban, nehogy saját zsákutcánkban döbbenjünk rá, hogy rossz irányt választottunk!