A 21. század egyik nagy teológiai kihívása a számban, minőségben és jelentőségben is óriásivá növekvő mesterséges, virtuális valóságok létrejötte. (Mátrix trilógia, Harry Potter sorozat, Avatar, Inception, World of Warcraft stb.) Minden korban és kultúrában megjelenik az alternatív/párhuzamos valóságok témája (mesék, főleg az Égigérő paszuly és hasonlók; Dante és Milton művei; L. Carroll Alce-történetei; Gulliver utazásai; Huxley: Szép új világ; stb.), de még soha nem hatották át ennyire és ilyen elevenen az emberi élet minden területét. Szerintem a posztmodern emberben már eleve megvan az a gondolkodási minta, amely fogékonnyá teszi a mindennapokat meghatározó filmes, számítógépes, internetes alternatív valóságokra, ezekben nem egyszerűen otthonosan mozog, hanem otthonra talál bennük.

Előre is elnézést, de amikor a posztmodern világunkban virágzó mesterséges valóságok sikerének alapjait szedem össze, először kicsit tudományos leszek, de aztán remélem, könnyen felismerjük a saját életünkben, környezetünkben is ezeket a tüneteket. Hogy ezek diadalát és létjogosultságát megértsük, látnunk kell, hogy mit jelent a posztmodern paradigmaváltás. Én feltételezem, hogy már megvolt, vagy éppen zajlik, mindenesetre a jelenkor ifjúsága már egy posztmodern világ szülötte. A modernizmus tekintélyelvű, paranoiás céltudatossága helyett egy tisztán mellérendelő, skizofrén, játékos emberiség kezdi megtölteni a jelen szellemi játszóterét. Ha megnézünk párat Hassan híres modern-posztmodern fogalompárjaiból könnyebb megérteni a különbséget. Igyekeztem azokat kiválasztani, amelyek jól megérthetőek még a saját egyházi viszonyaink közt is. (Hassan, Ihab: The Postmodern Turn: Essays in Postmodern Theory and Culture. Ohio State University Press, 1987. Toward a Concept of Postmodernism c. esszé. 15. o.)

A végére írt páros önmagában is értelmezi a mesterséges alternatív valóságok jelenkori sikerét. A modernizmusra jellemző paranoia-üldözési mánia, egyfajta konstans szorongás, „félelem és rettegés” ahol a beteg minden tekintetben a biztonságát félti, az életét (létbizonytalanság), a státuszát (hiteltelenség, nevetségessé válás), a hatalmát (politikai hisztéria). Itt, Közép-Kelet Európában – tulajdonképpen mind a mai napig – értjük, éljük, jól ismerjük a 20. század modernizmusában virágba boruló paranoiát mint a társadalom, az állam és az egyház teljes szerkezetét és mindennapjait alapvetően meghatározó elvet.
A másik oldalon a skizofrénia, a tudathasadás, azon túl, hogy korunk legnépszerűbb neurotikus betegsége, ennél sokkal többet elmond a posztmodern emberről. A tudathasadás konkrétan a párhuzamosan több valóságban élés állapota. A skizofrén jól körülhatárolható hasadt személyiségei mind a saját valóságukat élik meg időről időre. A klasszikus álom/valóság paradigma (Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma) a skizofréniában természetessé válik, egyenértékű valóságokat hoz létre, a posztmodern ember számára pedig ez a természetes állapot, saját magát, sőt az otthonát, a megváltását megannyi valóság bármelyikében megtalálhatja (remek példa James Cameron Avatar című megaköltségvetésű mozieposza), amely valóságok közt akadályok nélkül vándorolhat tetszése szerint.
Láthatjuk tehát, hogy posztmodern esetében olyan koncepcióról van szó, amely szakít a tekintélyelvű, hierarchikus, alárendelő rendszerekkel, amelyek csak elválasztanak/kiválasztanak és megbélyegeznek mindent és mindenkit; helyette egy kizárólag mellérendelő, kombináló, kölcsönösen résztvevő, játékos anarchiát jelenít meg, amely tele van tökéletesen egyenértékű, egymás mellett létező igazságokkal, valóságokkal. Míg a 20. század paranoiás félelme, politikai hisztériája (Bibó) gondoskodott a világ- és hidegháborúkról, addig a 21. század (20. század utolsó negyede is) zavarodott, kaotikus emberisége a maga skizofrén, széthullott tudatával szabadon és minden céltudatosság nélkül vándorol sajátos és mesterségesen legyártott virtuális valóságok multiverzumában.
Sok irányba el lehet innen indulni. Lehet szapulni ezt az ördögi korszellemet, hibáztatni a fogyasztói igényeket meglovagoló, profitéhes virtuális valósággyárakat (film/szoftver), lehet szidalmazni vagy éppen lesajnálni ezekben a mesterséges valóságokban tévelygő fiatalokat. De talán legalább a kérdésfeltevés szintjéig el lehetne kezdeni megfogalmazni a multiverzumban is érvényes hitvallásunkat…
Egy posztmodern teológiának nagy kihívása lehet például a kereszténység közel-keleti ősvallásoktól (Egyiptom, Perzsia stb.) örökölt, szándékosan importált dualista világképnek dekonstrukciója, a kereszténység kétezer évét alapvetően meghatározó immanens-transzcendens kettősség lebontása. Óriási távlatok lehetőségét látom egy posztmodern alternatívában, ahol egy multireális, sokvalóságú világkép megnyithatja ezeket a távlatokat. Szeretném hinni, hogy a jelenkor hitvilága számára végre van létjogosultsága egy olyan szemléletmódnak, amely sokszoros/végtelen számú párhuzamos valóság létezésére épít, ahol abszolút valóság helyett az aktuálisról beszélhetünk, egyfajta életközeli (létközeli) teológiáról (Sölle, Moltmann, Griffin), ahol dogmák, a hagyomány tekintélye és a felsőbbség beavatottsága helyett pillanatnyi, egészen személyes találkozásokban valósulhat meg az Istennel való közösség teljessége.