„Illúzióink forrása az oxigén, a mindent megalapozó hallucinogén. Ezt a világot mutatja meg nekünk. Amint nem élünk vele többé, megszűnnek a hallucinációink. Erre halálként gondolunk.”
(Puzsér Róbert: Forrás)

Amikor ezt az idézetet először hallottam, nagyon megragadt bennem.
Olyan visszatérő gondolattá vált, mint az a kedves mosolygós lány a szomszédból. Akármennyire nem akartam, eszembe jutott, és gondolatokat szült bennem. A kérdések csak tódultak, de igazi válaszokat nem kaptam.
Mi a valóság és az álom vagy illúziók közti különbség? Melyik az igazi? Egyáltalán miért álmodok? Honnan jönnek az álomképek, hisz oly valóságosnak tűnnek? Vagy mi az, hogy valóság? Az a valóság, amit látok, vagy az csak az agyam csalfa játéka velem?

Sokáig nem tudtam, hogy a szemem csak két dimenzió érzékelésére alkalmas és az agyam képez belőle háromdimenziós képet. Mindezt a tapasztalás útján teszi. Egy születésétől hályoggal élő ember életét tette pokollá a felnőttkori szemműtéte, mert nem tanult meg látni, s így minden eddig megszokott térérzékét elvesztette. Eddig tudta, hogy a fürdő 3 másodpercnyi járásra van, a nappali pedig 7-re, de most csak egy sík valamit látott tele ajtóval, s nem tudta eldönteni, melyik milyen messze van tőle. Szörnyű lehet. Elképzelem, ahogy a lépcsőt síknak vagy vonalaknak látom. Biztosan nem mernék rálépni. Nem tudta eldönteni, hogy az ablakon keresztül látott fa az út másik oldalán van, vagy egyből itt az ablak előtt. Számomra rémisztő. Neki is az volt. Nekem ezek a dolgok természetesek, de neki félelmetesek. Valahogy így vagyok én az álomvilággal. Félelmetes.
Mert nem tudom, hogy miért van. Álmodik mindenki, mint ahogy mindenki vesz levegőt is. Csak van, aki emlékszik rá és van, aki nem. De honnan erednek álmaim? Volna egy másik világ, amelyből „üzeneteket” kapok? Honnan tudhatom biztosan, hogy ez a környezet, ahol most vagyok: valós?
Itt gépelem egy szobában ezt a cikket. Mellettem a kedvesem lelkesen húzogat egy gőzölgő vasdarabot a ruháink felett. Látom, itt van, valóságos. Ropog a tűz a kályhában, érzem, hogy jó meleg van. Tapasztalom a saját bőrömön a meleget. Odakint csahol egy kutya, észlelem a fülemmel. Az érzékszerveim észlelnek mindent. Megszoktam ezeket a dolgokat, természetesnek tűnnek. De honnan tudhatom, hogy ez a valóság? Biztos, hogy mindez igazi? Mi van, ha csak valakinek az álmát élem? Én nem is létezem igazán, csak az ő agyának a terméke vagyok. És az ő agya hiteti el velem, hogy meleg van, tehát nem fázom, és kint egy kutya ugat. Tudom, hogy ez most utópisztikusnak hangzik, és szemöldökráncolásra késztethet, de ezek a gondolatok bennem megfogalmazódtak. Kerestem a kérdéseimre a választ, mert gondolataimban csak bizonytalanságot és félelmet szültek. Sokáig nem találtam semmit. Nem gondoltam erre minden nap, de volt, hogy merengőbb pillanataimban előjöttek a semmiből, mint egy nem várt nyári zápor, és zaklatottá tették az amúgy nyugodtnak induló délutánom. Nem értettem, mi és főleg hogy miért történik velem mindaz, amit életnek nevezünk.

Nem is találtam rá választ egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem Istennel és az Ő egyszülött Fiával. A gondolatmenetem módosult, kiegészült, ahogy megtapasztaltam Urunk nagyságát és mindenható hatalmát. Mert tételezzük fel, hogy igaz az elméletem és tényleg jelenleg is egy álomvilágban élek és valami teljesen más a valóság. Azt a valóságot is valaminek egyben, rendben kell tartania. Rendezés nélkül nem tud semmi sem működni. Rendezni csak egy felsőbb erő tud. Ha a szobámra nem figyelek oda, és én mint „felsőbb erő” nem fektetek a rendbe energiát, azaz nem rakok rendet, akkor hamarosan rendetlenség fog kialakulni. Vagy ha nem „rendezem” a kutyám, nem fog nekem szót fogadni. Nem lesz rendes. Tehát minden rendezett dolog felett törvényszerűen kell állnia egy rendezőnek. Magától soha semmiben sem lesz rend. Hitem szerint ez a rendező erő nem lehet más, mint Isten. Véleményem szerint hatalma van minden felett. A 139. zsoltárból is ezt a hatalmas tudást, erőt olvastam ki: „Még a nyelvemen sincs a szó, Te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” (Zsolt. 139: 4-6.) Még ki sem mondtam a szót, és Ő már tudja. Ez számomra nagyon csodálatos és egyben felfoghatatlan. A felfoghatatlan tudásban nekem benne van az is, hogy tudja, mi a valóság, és kézben tartja, rendezi az eseményeket. Tehát ha véletlenül tényleg csak valakinek az álmát élném, Ő akkor is tudna rólam és vigyázna rám. Ez az egyetlen, ami megnyugtatja e miatt háborgó lelkemet. Azóta nem foglalkoztat a valóság kérdésének veszélyes gondolata, mert tudom, hogy nem nekem kell megválaszolnom ezt a dolgot. Maximális bizalommal tekintek Urunkra, hisz tudom, hogy tudja, hogy mit és miért tesz. Biztonságban vagyok, legyen ez valóság vagy sem.