A liturgiából és az eukarisztiából részesülő, mitikus szimbólumokkal körülvett katolikus ember egész lényével részt vehet az Isten misztériumában, a protestánsnak marad a jó vagy a kevésbé jó igehirdetés.

A keresztény közösségben Carl Gustav Jung, a huszadik század egyik legnagyobb pszichológiai gondolkodója kétségkívül vitatott figura. Vannak, akik szerint nézetei nagyszerűen beilleszthetők és alkalmazhatók keresztény kontextusban (gondoljunk csak a református Gyökössy Endrére vagy Süle Ferencre, illetve a katolikusok egyik legnépszerűbb lelki írójára, a bencés Anselm Grünre). Mások azonban szigorúan bírálják, még eretnekséggel is vádolják olykor. Egyeseknek csalódást okozhat, de nem erről szeretnék most írni.
Akár a „mi emberünknek" tartjuk, akár „kívülállónak", nagyságához nem nagyon férhet kétség, s ha így van, akkor érdemes odahallgatni megfigyeléseire és párbeszédet folytatni vele, kivált ha saját hagyományunk kritikájáról van szó. (Írásom nem pusztán jungi gondolatok bemutatása lesz, inkább kiindulópont, továbbfűzve saját gondolataimmal.)
Jung az emberi lelket, sőt a kollektív pszichét is poláris ellentétpárok küzdőtereként fogja fel. A fejlődés, a kiteljesedés célja az integráció, vagyis az ellentétek kibékítése, magasabb egységbe rendezése. Az ellentétpárokat nem Jung találta ki, hanem legalább Arisztotelésztől kezdve sokszáz éve meghatározzák az európai gondolkodást. Jung történetesen a Logosz és az Erósz címszavak alá rendezi őket a saját céljaira. Íme, néhány belőlük:

Nem írtam be a sorba egy fontos ellentétpárt, talán a legfontosabbat, hadd hasson a meglepetés erejével, még akkor is, ha elég magától értetődő gondolatról van szó. Feministák kezdték el hangsúlyozni, hogy itt nemcsak sima polaritásról van szó, hanem értéksorrendről, hierarchiáról. Európai kultúránkban a jobboldali oszlop értékei alacsonyabb rendűnek számítanak és a „nőiség" elvét rendelték hozzá, a baloldali oszlopot pedig minden esetben magasabb rendűnek, a „férfiértékek" oszlopának gondolták, és ezt bizony a kereszténység (főképp platóni hatásra) nagyrészt átvette.

Ezt könnyen beláthatjuk: az aktivitást magasabb rendűnek véljük, mint a passzivitást, a tudat fényét előnyben részesítsük a tudattalan veszélyes kaotikus sötétségénél, a rendet és a határokat jobban kedveljük, mint a káoszt és a határolatlanságot, a szellemi szint magasabb az anyagi, testi szintnél, és persze az észt, a rációt preferáljuk az érzelmekkel, vágyakkal, szenvedélyekkel szemben.

Jung és a jungiánusok - s ebben egyértelműen érződik a keleti filozófia hatása - elutasítják a hierarchiát, vagyis azt, hogy a bal agyfélteke értékei magasabb rendűek lennének a jobb oldal értékeinél. Sőt, általában nagyon éles kultúra- és társadalomkritikát fogalmaznak meg ezen az alapon: kultúránk válsága nagyrészt annak tudható be, hogy beteg szélsőségben élünk: egy agresszíven elférfiasodott társadalom vesz körül minket, amelyben a „férfi" értékek elhatalmasodnak a hagyományosan „nőinek" tartott értékek felett: agresszív teljesítményhajhászás, az ésszerűség, a tudatos kontroll, a beszéd, a kifelé irányuló tevékenység számít fontosnak, a csönd, a befelé fordulás, a szemlélődés, az elengedés, a nemverbális megtapasztalás, a tudattalannal való kapcsolatteremtés - és idetartozik az álom és a művészet is - nem kap elismerést.

Nem tudom, feltűnt-e már az olvasónak, hogy ez a diagnózis fokozottan érvényes a protestáns kegyességre. Jung odáig megy, hogy a protestantizmust „merőben férfivallásnak" nevezi, amely a „teljesség" női elvével a „tökéletesség" férfi elvét helyezi szembe. „A tökéletességen át nem vezet út a jövőbe, hacsak nem áll be fordulat vissza, vagyis bekövetkezik az eszmény összeroppanása". Érdekesen egybecseng ez Balog Zoltán református teológus megjegyzésével, aki egy interjúban úgy magyarázza a katolikus és a református lelkiség különbözőségét, hogy a katolikus hit egyetemes, átfogó, mindenre kiterjedő (teljesség), a református viszont az „egyetlen útra" koncentrál. „Mintha az egyik át akarná ölelni a dzsungelt, a másik meg át akarna menni rajta, keskeny ösvényt vágva maga előtt." Persze ez nagyon értékes a maga módján, Balog Zoltán szerint nem „redukció", hanem inkább „koncentráció", ám hozzáteszem, ez a „koncentráció" az egyéni hívő terhe, az ő vállaira nehezedik.

Vajon miért van számottevően több öngyilkosság protestánsoknál? Nyilván azért, mert ez a hit mindent egy lapra tesz fel: az ingyen kegyelmet nekem privát módon, egymagamnak kell megragadnom, de mi van, ha erre sokféle sérülésem, szorongásom miatt nem vagyok képes, vagy nem elég mélyen? Vagyis a „belső szobában" végbement hitaktuson áll vagy bukik minden. Ugyanakkor nem szabad azzal áltatnunk magunkat, hogy a protestantizmus nem „vallás", csak hit, valahol a lelkem mélyén. Amint elkezdem gyakorolni, közösségbe járok, vallásgyakorlást fogok folytatni. És ezen a szinten eshet meg az, hogy a lelke mélyén bizonytalankodó ember a tanításba, a külsőségekbe, a vallási elvárásokba kénytelen kapaszkodni. Ha nem is tudatosan, de nagy erővel kell bizonyítania magának a „vallás" szintjén, hogy ő valóban elhívott. Így alakul át az elengedés és az ingyen kegyelem hite izzadságos „felettes-én vallássá". Ugyanez a probléma a katolicizmusban is jelen van, ott azonban az egyház igazi „anyaként" dédelgeti tagjait, a hitaktusok mind az intézményesített üdvösség biztonsági hálója fölött mennek végbe, vagyis nem kell ennyit izzadni és erőlködni. (Más kérdés, hogy ezzel felfokozódik a vallási infantilizmus veszélye is, ám ebben a cikkben célom nem a katolicizmus bírálata.)

A „spirituális izmok" megfeszítése, az egyházi szolgálatra, a vallási teljesítményre helyezett óriási protestáns hangsúly egyértelműen „férfielv" a fentiek értelmében. Nekünk nincsen Kis Szent Terézünk, aki magasra emeli a csöndes imádság, a „kicsiség", az egyszerű monoton mindennapiság szentségének „női" értékeit. Az ismétlődés, a ritmikusság, a körforgás, mivel a természethez kapcsolódik, női princípium, a célirányosság, a linearitás, a hódítás férfiprincípium. A protestáns hívő szolgál és szolgál és pörög, rengeteg bibliaórára jár, rengeteg különmunkát végez, ha Jézus Krisztus elfogadható követőjének szeretné érezni magát. Nincsen túl nagy megbecsültsége a szemlélődésnek, az elengedésnek, a passzív figyelésnek. Vajon hogy lehet, hogy sok ingyenkegyelmen felnőtt protestáns a bencés Anselm Grün könyvéből (Alulról induló lelkiség) érti meg először, hogy gyengeségeinken keresztül vezet az út Istenhez, nem ideálképek hajszolása révén? Talán az sem véletlen, hogy a katolikusok sokkal erősebbek a lélektan „anyai", empatikus tudományának hasznosításában.

Úgyszintén elég jellemző a protestantizmusra a racionális beállítottság, az a törekvés, hogy a vallási jelenségeket kognitív szinten, a helyes tanítás hangsúlyozásával kontrollálja. Amikor ugyanis elvész a hagyomány, a vallási közösség kontrollja, és minden a „helyes" bibliaértelmezésen áll vagy bukik, érthető az a törekvés, hogy „leszögeljük", a dogmák zubbonyába bújtassuk az Istent. Kell egy biztos pont. Mindaz, ami a jobb agyféltekéhez tartozik, a misztérium, a szimbólumok, a többértelműség gyanússá és félelemkeltővé válik. A liturgiából és az eukarisztiából részesülő, mitikus szimbólumokkal körülvett katolikus ember egész lényével részt vehet az Isten misztériumában, a protestánsnak marad a jó vagy a kevésbé jó igehirdetés (nemrég súgta a fülembe egy gyülekezeti tag az új lelkész prédikációjáról: „egész értelmesen beszél, csak kicsit unalmas"). Az eukarisztiával kapcsolatos protestáns reformokra pedig kétségkívül már a kor racionalizmusa is hatott: máig érződik az úrvacsorával kapcsolatos tanácstalanság, nem tudunk mit kezdeni a testi és a spirituális, a föld és az ég egyesülésének misztériumával. A katolikus ember tehát azért álmodhat szebbeket, mert könnyebben kapcsolatot teremt lényének nem racionális, nem kognitív, hanem tudattalan, intuitív területeivel. Úgy sejtem, a modern protestantizmus ugyanezért nem tud igazán mit kezdeni a valóban mélyreható, nyugtalanító, nem didaktikus művészettel, amely sokat merít az álom és a tudattalan racionálisan nem kontrollálható világából. Ha végignézek a huszadik századon, alig találok olyan világszínvonalú írót-költőt, aki protestáns spiritualitásból merített volna (ezzel szemben katolikus részről hosszú a lista, például T. S. Eliot, Flannery O'Connor, Paul Claudel, Francois Mauriac vagy Pilinszky János).

Sok szempontból az éppen kialakulóban lévő posztmodern kultúra pontosan erre a bal agyfélteke-túlsúlyra adott reakció. Én abban reménykedem, és már látom is, hogy ennek vannak és lesznek jótékony hatásai erre az értékes örökségre, a protestantizmusra. Néhány évtizeddel korábban még más volt a helyzet. A racionális szárazságra adott meglehetősen szélsőséges reakció volt akkor a karizmatikus mozgalom, melyet a történelmi protestantizmus kivetett magából. Ma talán elindulhatunk az ellentétek kiegyensúlyozásának irányába. Természetesen sok támadás éri azokat a protestánsokat, akik a bal agyfélteke kontrollján lazítani kívánva új utakat keresnek, ökumenikus irányba érdeklődnek, megkeresik a liturgikus vagy a kontemplatív hagyományok (pl. református cursillo, meditatív bibliaolvasás: lectio divina) számukra beépíthető elemeit, de idetartozik az is, amikor lelkészek megpróbálják lazítani az „egyszemélyes vezetés" rendjét és valóban közösségivé formálni gyülekezetüket. 
Ez a nyitás ellensúlyozhatja a felekezeti rövidlátást, megóvhat a fanatikus egyoldalúságtól, ugyanakkor nagyon fontos és nehéz kérdéseket is felvet. Néhány ezek közül: A keleti vallások és filozófiák meglátásait milyen mértékben engedheti hatni magára a biblikus keresztyénség? A női dimenzió fontosságának hangsúlyozása vajon nem nyitja veszélyesen tágra a kapuinkat az újpogányság különféle formáinak beáramlása előtt? Nincs-e ellentétben felekezeti identitásunk ápolása az ökumenikus nyitással, más felekezetek értékeinek felfedezésével?