Mondjuk, hogy újra az iskolapadban ülök, és a szomszéd padból valaki elém tol egy barátságfüzetet. Benne a kérdés: mi a kedvenc szavad? Kis hezitálás után valószínűleg azt írnám: álom. És nem csak azért, mert ez a szó magyarul oly szép, ihlető és megigéző - mert kedvelem mint szót. Hanem azért is, mert kedvelem mint jelenséget. A lelkébe vagyok inkább szerelmes, nem a külsejébe.

Az álomban van egy halom dolog, amit az életben is szeretek. Ott van mindjárt az értelem. Mély meggyőződésem, hogy az álomnak van értelme. Néha azt gondolom, jobban, mint az életnek. Ott van aztán a titokzatosság. Az álom utóíze, ami bennünk marad, formátlanabb, mégis erősebb, mint a körülírására felidézhető szavak. Sem ez, sem az a szó nem az igazi, valami más az, ami ezen is, meg azon is túlnyújtózkodik. Az álmot legérthetőbben versben tudnánk előadni, hiszen ő maga is inkább költészet, mint bármi más. Ha túl sokat töprengünk rajta, ez a titokzatosan nyilvánvaló értelem szeret kicsúszni a kezünk közül.

Aztán kiszámíthatatlan is. Az álmot nem mi hívjuk be, az magától jön - mint kutyára a teherautó (vagy multira a válságadó). Hogy pontosan honnan jön, máig nem tudjuk. Szerintem amúgy mindig máshonnan. Azt is szeretem az álomban, hogy azzal együtt, hogy nálam nagyobb, hogy jön, kiszámíthatatlan és sejtelmes, teljes mértékben az enyém is. Állítólag az álmainkban soha nem látunk olyan arcot, amellyel azelőtt már ne találkoztunk volna. Saját készletből dolgozunk: azzal a pármilliónyi formával, amelyet az emlékezetünkben korábban elraktároztunk. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy aki vakon született, az álmában sem lát, csak szagol, tapint és hall - amúgy álmai épp olyan intenzívek, mint a látóké.

Az álomnak azt a jelentését is szeretem, amelyre Martin Luther King Jr. gondolt, amikor kimondta: „I have a dream". Érdekes módon - ezt a gondolatot főleg azok figyelmébe ajánlom, akik az álmot csípőből szembe helyeznék a valósággal - a legvalóságosabb, legfajsúlyosabb emberek éppen azok, akik egy elidegeníthetetlen, kikezdhetetlen álom jelenlétében élik az életüket. Mintha álom nélkül a valóság sem lenne az igazi.

Az álom és az élet különös kapcsolatát legszebben Csuang Csou, a Kr.e.-i 4. századi kínai mester tárja elénk, aki azt álmodta, hogy pillangó, és amikor felébredt, nem tudta, hogy ő Csou, aki előzőleg azt álmodta, hogy pillangó, vagy egy pillangó, aki ekkor Csou-nak álmodja magát.

Szeretem Babits: A gólyakalifa c. regényét is, melyben az álmodó és álmodott kisfiúk története, a szegény inasé és az úrifiúé fokról fokra összegabalyodik, megidézve a mesebeli kalifa történetét, aki gólyává változott és elfeledte a varázsszót, amellyel visszaváltozhat emberré. És szeretem Chagall és Gaugin festményeit, amelyek álomszerűségükben egyszerre tűnnek eviláginak és túlviláginak.

És végül talán a legjobban azt szeretem az álomban, hogy a változás tavaszi szelét hordozza. Az álom akár éjszakai, akár nappali, akár pokoli, akár mennyei, nem hagy érintetlenül. Ha tudatában vagyunk ennek, ha nem.