János egykor régen hosszú-hosszú utazásra indult el. Valamikor, ha most így visszagondol rá, akkor tudta, hogy hová tart. Határozott célja volt az útjának. Emlékszik még ma is az induláskor benne vibráló izgalomra, amely eltöltötte abban a pillanatban, amikor a boldog megérkezésre gondolt. Utazásának első szakasza kimondottan izgalmas volt. A cél ott lebegett a szeme előtt, szinte egy karnyújtásnyira volt csak tőle. Aztán egy újabbra, majd ismét egy újabbra. A sok karnyújtogatás aztán egyre terhesebb lett számára. Olyannyira, hogy alig volt már ahhoz ereje, hogy az aznapi karnyújtásnyi adagját megtegye. Pedig az tényleg belátható volt. Egyik nap csupán egy világváros északi részéből kellett átutaznia a délibe. Türelmetlenül nézegette a térképen a busz által még érintendő 13 megállót. „Ott vagyunk már? Mikor érünk már oda? Most jön az utolsó megálló? Mindig ilyen lassú ez a busz?" - ilyen s ezekhez hasonló hangok száguldoztak üvöltve, mások számára hallhatatlanul János fejében. Ha mindez a többi utas számára hallható lett volna, akkor egészen biztosan azt hitték volna, hogy türelmetlen kisgyermek, vagy komplett őrült utazik velük a buszon.

János élete közepén immár eséllyel pályázhatott volna a „Legmogorvább Dacos Kisgyermek" díjra, melyet a Tévutasok Társasága alapított a céltudatos okoskodók számára. Most éppen az általuk szervezett workshopra tartott, amelyet az Xcity délkeleti részén fekvő gigantikus sportcsarnokban rendeztek meg.

A rövid nevén TÉVTÁRS-ként ismert szervezet világkongresszusának nyitó napja lesz a workshop, amelyre 144 ország 288 nagyhírű Tévutas Társ-előadója kínálja TÉV-termékét az egész világból több ezren összegyűlő tév-utasok számára. János, mint mindig, most is lelkesen ült le az első általa kiválasztott előadásra, amelynek címe: „Tévtárs Célközelben". Az előadás felénél azonban egy megszokott gondolat kezdte kísérteni: „a jobb előadók délután következnek majd, amikor...". Ezáltal erőt kapott, hogy kibírja a hosszú délelőtti programot, amelyért rengeteget fizetett, s még egy teljes napot utazott is. Délután aztán természetesen meghallotta a TÉVTÁRS előadók által már oly sokszor idézett mondatot: „a cél ott van előtted, s ha részt veszel az általam...".

A korábban megszokottakkal ellentétben azonban amikor a workshop utolsó előtti előadásán János csüggedten felírta a notebookjába az új tév-workshop helyét, s idejét, hihetetlen harag gyulladt fel a szívében.

Felugrik, ügyet sem vetve Tévtárs-előadóra, aki utolsó motiváló mondataival igyekezett a tévutasokat az immár tényleg csak karnyújtásnyira lévő végső cél-workshop felé terelgetni, kiszalad a teremből, notebookját gyors mozdulattal behajítva egy hatalmas szemeteskukába, rohanni kezd a sportcsarnok kijárata felé. Immár a hatalmas épület parkjában szalad. Egyik lábát a másik elé egyre sebesebben rakva. Átgázol három dísz-szökőkúton, s átugrik vagy négy padon, amelyen szerelmes párok üldögélnek, s rohan megállás nélkül tovább össze-vissza. Addig hajtja magát, míg a fáradtságtól össze nem esik egy hatalmas platánfa alatt. Zihálva lélegzik, s élvezi, hogy a nyári szellő kellemesen cirógatja talpait, amelyek teljesen szétlyukadt zoknijai mögül fehéresen kandikálnak ki, örülve a levelek között átszűrődő napfény simogató melegének. János boldogan fekszik a fa alatt, s érzi, hogy majd' szétfeszíti mellkasát a benne túláradó öröm. Ugyanaz az érzés járja át, mint gyermekkorában, amikor még tudta, mi az: megérkezni. A kukába vetette az összes fontos információt őrző notebookját. Elvesztette a cipőit a rohanás közben. Lemaradt az utolsó workshopról, amely a célt mutatta volna meg neki. Fogalma sem volt arról, mi lesz a következő úticélja. Semmi sem érdekeli őt ebben a Pillanatban. Miért? Mert éppen OTT van, ahová mindig is tartott. Hol is? ITT. Hová kellett volna hát továbbsietnie? Valami hihetetlen kincset talált akkor, amikor már lemondott arról, hogy megtalálhatja azt.

Most, hogy piszkos, gyűrött ruhában, szanaszét szakadt zokniban könnyezve nevet egy ágaival őt lágyan cirógató, jókedvű platánfa alatt, most, ha a Tévutasok Társasága tagjai látnák őt, akkor biztosan megválasztanák annak a Gyermeknek, akik szívük mélyén mindannyian szerettek volna lenni: az Örömtelinek, a Szabadnak, a Szeretettnek.

Hja, hát nem vicces ez? Ide az út tényleg a Tévutasok Társaságának hosszú zarándoklatán, az újabb és újabb célokon, workshopokon keresztül vezetett.

János megérkezett. Most már bátran indulhat tovább. Hová is? Mindegy, hiszen már Ott van.