Mi, emberek olyan lények vagyunk, akik gondolkodva, érezve, testi-lelki-szellemi egységben szeretnénk megélni az életünket. Az élet azonban nem olyan kegyes, hogy ennek a vágyunknak a beteljesülését megkönnyítse. Kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig, de biztosan lesznek akadályok az életben.

Életvezetés. Ez segít talán a legtöbbet abban, hogy az életünk integráns egész lehessen.
Az életünk menedzselése. Ez az, amit mindannyian próbálunk valahogy megcsinálni, és vagy megy, vagy nem. Pontosabban biztos, hogy megy, de jól vagy rosszul?
Azt hiszem, ahhoz, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel, MEG KELL ÉRKEZNÜNK.
Mit is jelent ez?
Azt jelenti: fel kell ismernünk azt, hogy az életünket vezetnünk kell. Ez nem konfliktusmentességet vagy kudarc nélküli életet jelent, hanem azt, hogy ezeket a helyzeteket is tudatosan kezeljük. Éppen ezért kétféle értelemben kell az életvezetésről mint megérkezésről beszélnünk.

Az egyik eset az, amikor találkozunk ezzel a fogalommal. Nem is értjük először talán, hogy miről is van szó, hiszen miért értenénk, nem mondta ezt eddig nekünk senki. Legfeljebb azt, hogy az életet tervezni kell, vagy, hogy az életnek van egyfajta menete. Ebben az esetben azonban nincs benne szükségszerűen az, hogy azokat a helyzeteket például, amelyekre nem vágyunk, amelyekre nem számítunk, azokat is kezelnünk kell. Olyan helyzetekre gondolok itt, amelyeknek - azt gondoljuk, hogy - nincs itt ideje, vagy alapvetően nincsenek benne a pakliban (például egy váratlan, idejekorán elérkezett halál, válás, munkanélküliség stb.). Elszenvednünk el kell, de ez még nem kezelés. Az egyik megérkezés az lehet, amikor felismerjük, hogy az elszenvedésen túl a feldolgozás felé is mehetünk.

A feldolgozás szükségességének és jótékony hatásának a felismerése vezethet el oda, hogy mintegy rákapjunk annak az ízére, milyen jó is az élet-vezetés, hiszen azt az felelősséget gyakorolhatjuk, amellyel Isten ajándékozott meg bennünket. A kezünkbe adja Isten azokat a szálakat, amelyek segítségével irányíthatjuk az életünket. Ebben az irányításban pedig benne van az egyre nagyobb integritás lehetősége. Integrált, teljes személyiségnek lenni pedig minden helyzetben vonzó és boldog életérzést kiváltó dolog. És ennek van íze. Olyan íz, amely odáig vezethet, hogy a helyünket a világban, a helyünket az emberi kapcsolatainkban, a munkánkban, az Istennel való kapcsolatunkban - ebben, mint minden mást megalapozó relációban is - tudatosak akarjunk lenni, és másként odaállni, ha kell. Alázatosan, nyitottan, figyelve, merve másokra hallgatni, és oda is eljutni, hogy ki tudjuk mondani, hogy eddig rosszul csináltam. Azaz hogy az éppen szűkös lehetőségeket felvillantó helyzetben is meglássuk: van benne lehetőség.

Az életvezetésbe való ilyen fajta megérkezés újfajta fejezetet nyithat az életünkben, s így a családunk, munkatársaink életében és sok minden mással kapcsolatban is. Az életvezetés szükségességének felismerése olyan, mint a megtérés. Bár fontos megerősíteni a változást minden nap, a fordulás jelentőségét minden reggel újra tudatosítani kell, vágyni rá, küzdeni érte, de a változás, az megtörtént egy életre. Másként látni az életünket. Ez van az életvezetéssel is.

A másik eset pedig az, amelyben nem egyszeri történés az életvezetés és az életünk kapcsolata. Amikor rájövünk: az, hogy egyszer elkezdtük vezetni az életünket,  még nem jelenti azt, hogy minden esetben magától fog jönni minden. Persze lesznek dolgok, események, történések és élethelyzetek, amelyek egy bizonyos értelemben megszokott módon rendeződnek. Gyűlnek fel tapasztalataink, amelyek segítenek minden újabb helyzet megoldásában. És még sorolhatnám. Azonban ezzel együtt is igaz, hogy észrevesszük: azért, mert már eddig is oldottunk meg helyzeteket, és valóságosan vezettük az életünket, akadnak olyan szituációk, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. És ez igaz az egész életünkre nézve. Mindig lesznek ilyen helyzetek. Éppen ezért ebben az esetben az életünk és az életvezetés közötti kapcsolat nem egyszeri, hanem végtelen történet. Olyan történet, amelyben folyamatosan magunkra találunk. Olyan, ahol az egyenesek nem csupán a végtelenben találkoznak, hanem addig is sokszor. Mert már egyszer felismertük, hogy így érkezünk meg igazán az életünkbe. És az általános felismerés akkor válik teljesen konkréttá, ha ez az életünk válságos vagy kérdéses, vagy másmilyen megoldásra váró helyzeteiben is valósággá válik, azaz feltesszük a kérdést, hogyan is vezessük tovább az életünket. „Ha olyannak látjuk az embereket, amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek" - írja Goethe. Ennek újrafogalmazása és önmagunkra való alkalmazása pedig úgy hangozhat, hogy „ha olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk, akkor rosszabbá válunk; ha viszont úgy kezeljük magunkat, mintha azok lennénk, aminek lennünk kellene, akkor azzá válhatunk, amivé képesek vagyunk válni". Ez az, ami végtelen történet. Látni magunkat, mint amik lehetnénk. Látni magunkban azt, hogy Isten sokkal többé formálhat bennünket.

Az adventi időszak várakozása és a megérkezés csodája egyaránt benne van ebben az életlátásban. Folyamatosan várni, hogy az Örökkévaló jelen legyen az életünkben, és látni, amikor kegyelmével MEGÉRKEZIK az életünkbe. Azzal, hogy rendezhetjük az életünket, hogy vezethetjük az életünket.