Ahol a véges és a végtelen találkozik, ott az embernek döntési lehetősége van.

Amikor 1344-ben Sienában Ambrogio Lorenzetti megfestette Angyali üdvözletét, a perspektívával még kísérleteztek csupán, de nem találták fel. És ez bizony fontos: a perspektívát nem felfedezték, hanem feltalálták. Az ábrázolásnak olyan módja ez, ahol a végest nézzük egy földi szemszögből. Szükségszerű volt, hogy ezt a reneszánsz Itáliában dolgozzák ki akkor, amikor annyira a földire, az emberre került a hangsúly. A perspektivikus ábrázolás annak a festőnek eszköze, aki a végest és a földit akarja képre vinni.

Lorenzetti Angyali üdvözletét az egyik legelső perspektivikus ábrázolásnak szokták mondani, s ebben több-kevesebb igazság van is. A padló Gábriel arkangyal és Mária lábai alatt ugyanis valóban úgy tűnik, hogy ezzel a kicsit rosszul kiszámított, még láthatóan kísérletezés alatt lévő módszerrel készült. Olyannak tűnnek ezek a márványnégyzetek, mint ami ebbe a földi világba helyezi bele Gábrielt és Máriát. A festmény már nem túlvilági helyszíneken mutat be túlvilági személyeket, hanem ebbe a világba, konkrét térbe kalauzol bennünket ez a padló. Nem így készült azonban az egész kép: az arany háttér még a bizánci ikonok stílusát idézi. Az ikon pedig aligha törődik azzal, hogy mi történik ebben a világban: az érdekli, ami a mennyekben van, ahol nem térben léteznek az alakok, hanem egyszerűen lebegnek az örökkévalóság aranyszínű háttere előtt. A tér és az idő nagyon is profán és evilági kategóriái megszűnnek az ikonok világában.

A két ábrázolásmód mögött nagyon is valóságos teológiai mondanivaló van. S egy olyan pictor doctus, tudós festő mint Ambrogio Lorenzetti ha saját korában ezt nem fogalmazta is meg, de bizonnyal ráérzett az ízére. Ezért annyira különös ez a kép, amelyiknek egyik fele ebben a világban, egy valós és véges térben helyezi el szereplőit; a másik felében azonban az örökkévalóság ad hátteret mindennek: vagyis a véges és a végtelen látószögét egyetlen képen belül keveri össze. Két egészen különböző világ találkozik itt, a földi és a mennyei.

A középpontban pedig egy oszlop van.
Olyan oszlop, amelyik a kép felső részén szinte beleolvad a háttérbe, alul azonban nagyon is térben látjuk, még Mária kék ruhájának redői is mögé omlanak. Az oszlop tehát az, ami ebben a világban gyökerezik, de átszeli az egész képet, átível mindkét világon, és össze is köti azokat. Az oszlop pedig ennek a kornak a festészetében mindig Krisztus szimbóluma. Azé a Krisztusé, aki ebben a pillanatban jön el a világba, hiszen a megtestesülés jelenete ez, amikor az Isten, a végtelen alászáll a földre.
Ennek a jelentőségét nem is kell hangsúlyozni, ha emlékezünk arra, hogy Lorenzetti korának Sienájában éppen ekkor, a fogantatáskor kezdődött az új év.
Ezért maradt fenn annyi reneszánsz festményünk, amelyik az Angyali üdvözletet ábrázolja: ez az a pillanat, amikor valami radikálisan új kezdődik.
Amikor a mennyei alászáll a földre.

A véges és a végtelen találkozik tehát ebben a pillanatban, és ezt a festő az ábrázolás módjával is pontosan kifejezi.
Ha azonban az alakokat is jobban megfigyeljük, valami különöset fedezünk fel.
Szinte minden megfelel az ekkoriban megszokott szimbolikának, a pálmaág Gábriel kezében, a Mária felé repülő Galamb; van azonban valami szokatlan, amit nem egyszerű megértenünk.
Az arkangyal ugyanis nagyon furcsa mozdulatot tesz: mintha stoppolna, mintha az út szélén azt jelezné arra haladó autósoknak, hogy vegyék fel.
Ez a sok talányt okozó részlet adatta Lorenzetti Gábrielének ezt a nevet: az autóstoppos arkangyal. Vajon ebben a jelentőségteljes pillanatban, amikor az Isten emberré lesz, a szeleburdi arkangyal azon gondolkodik, hogyan jut hozzá egy ingyen utazáshoz? Bármennyire is abszurdnak tűnik ez a megfogalmazás, valami ilyesmiről van szó!
Úgy érthetjük meg Gábriel mozdulatát, ha figyelembe veszünk két másik képet, amelyek szintén e kor Sienájában készültek, és amelyeken felfedezzük ugyanezt a mozdulatot. Mind a kétszer olyasvalaki teszi, aki éppen a másiktól kér valamit, sőt ennél erősebb a szituáció: hogy könyörög neki. Gábriel tehát nem utasítja Máriát, nem csupán bejelenti neki, hogy áldott állapotban lesz, hanem kéri minderre. Ezt jelzik a szövegek is, amelyeket szintén rendhagyóan választott Lorenzetti, hiszen nem az ikonográfiában megszokott mondatokat pingálta a szereplők mellé az evangéliumokból. Az arkangyal ezen a képen nem köszönti az ifjú hölgyet: „Ave Maria", hanem ezt a mondatot olvassuk: „Mert Istennél semmi sem lehetetlen." Ha Gábriel kér, talán könyörög, vagy mondjuk így: egy biztonságos utazást stoppol az Isten Fiának Máriától, az azt jelenti, hogy Máriának volt lehetősége nemet mondani minderre. Megtehette volna azt, hogy nem veszi fel az út szélén stoppoló Istent, még kegyes indokot is találhatott volna rá: mert mit gondolnak egy ifjú lányról, aki még csupán jegyben jár, de már gyermeket szül. Máriának volt választási lehetősége.

Ha advent annak az időszaka, hogy várjuk: egy földi, nagyon emberi csecsemő testében megszülessen a Mindenható Isten Fia, akkor a véges és a végtelen találkozásának időszakában vagyunk. És úgy tűnik, ahol a véges és a végtelen találkozik, ott az embernek döntési lehetősége van. Nekünk éppúgy, mint kétezer éve annak a tizenéves lánynak. Ahol a véges és a végtelen találkozik, ott a Megváltó Isten áll az út szélén, úgy összekötve a földi és a mennyei világot, mint Lorenzetti festményén az oszlop teszi ezt. Ott áll az Isten az út szélén és stoppol. Mi pedig eldönthetjük: felvesszük-e az autónkba vagy elhajtunk mellette, és futjuk tovább csakis perspektivikusan ábrázolható köreinket ebben a profán világban?

Ahol a véges és a végtelen találkozik, ott az embernek döntési lehetősége van.