A nyolcadik hónap után vagyunk, már bármikor megszülethet. Esténként ugyanazt a nyolcsorost mondom el neki. Ha majd eljön az idő, akkor ismerős legyen az újra elmondott vers. Felsír és tüdeje beindul, elkezdi folyamatosan kiszippantani világunk levegőjéből a neki járó részt, és ebben a közegben is meg fogja hallani azt, amit a pocakban már hallott.

Az édesanya adrenalinszintje szüléskor felugrik, ám az övé ennek a kétszerese lesz. Extázisban lesz, élete legelső és legnagyobb extázisában. Ki fog lépni a világba, de nem saját magából, hanem saját magába. A hangomat, kimondott gondolatomat fogja hallani, beivódik gondolataiba - ha tudom, ezzel fogom megnyugtatni, így is kötődöm hozzá.

Zakariásnak ez az élmény nem adatott meg. Egészen addig nem tudott megszólalni, amíg meg nem született fia, Keresztelő János.

Gábriel arkangyal némította el kételkedése miatt (Lk 1,20) - mi lehetett volna ennél nagyobb büntetés egy papnak? „A nép várta Zakariást, és csodálkozott, hogy késik a templomban. Amikor mégis kijött, nem tudott velük beszélni. Ebből rájöttek, hogy látomást látott a templomban. Ő pedig csak integetett nekik, de néma maradt." (Lk 1,21-22) Beszorult egy mondat, bennragadt egy imádság, amelyet nem tudott elmondani.

A görögök megkülönböztették a lélek mélyén lévő benső szózatot a logosz endiathetosz-t a kimondott szótól, ami a logosz proforikosz. Az egyházatyák e kifejezésekkel beszéltek Krisztusról, a Logoszról is, amikor testet öltött.

Zakariás idejében már emberöltők óta nem hallottak prófétai kijelentést. A neve is arra utal, hogy emlékekből él Izrael, a kivonulás, a szabadulás emlékéből. Hányszor sóhajtottak a családi és baráti asztaloknál, hogy mikor jön már el a Messiás, aki megszabadít minket? Hány leány álmodott arról, hogy ő lesz az édesanyja a Szabadítónak? Hányszor mutattak be illatáldozatot a templomban (Lk 1,9), hogy végre feltörjön a füst a mennybe, érjen el a Mindenhatóhoz, fordítsa arcát népére?

Hány elharapott szó fojtódott el? Milyen gondolatok szorultak be a sóhajtások mögé? Hogy maradt benn a hosszú levegővétel után a szó? Mivégre a habozás, ö-zés, csönd a meghitt pillanatokban? „Miből tudom meg ezt?" (Lk 1,18)

Ez a logosz endiathetosz: a Logosz kezdetben az Istennél volt. (Jn 1,2).

A születés a bennragadt gondolat extázisa, ebből lesz a logosz proforikosz.: a Logosz testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét (Jn 1,14). A szülési fájdalomkor benn kell tartani a levegőt amennyire csak lehet, nyomni, és kifújni.

Kimondatott.

Ez már nem csak az emlékezés, nem csak a régi kor szótlan időszaka, a fiú és az új korszak neve: János - az Úr kegyelmes! (Lk 1,63; Jn 1,6).

Zakariás éneke együtt hangzik Jánosnak a nevetésével és sírásával. „Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki." (Lk 1,68).

Órigenész szavaival azt történik, hogy a kilenc hónapnyi hallgatás után születik meg a kiáltó szó a pusztában. (Mt 3,3). Van-e csended a karácsonyi dicsőítő szózat előtt?