A gyász

„Valami elmúlt. Létezésem legmélyebb rétegeiben valami véget ért, befejeződött. Az életem szétvált azelőttre és azutánra."
(Nicholas Wolterstorff: Korai sirató)

Ha az új, újdonság szót hallom, valami izgalmas, titokzatos, „soha nem volt" jut az eszembe, ami feszült várakozással tölt el. Végre valami új! A gyász nem tartozik ezek közé. Mert (önmagamból kiindulva) a fejekben az új és a rossz fogalma két távoli világ még távolabbi sarkaiban helyezkedik el. A gyászról pedig mint rosszról beszélünk. Mégis, aki először gyászol, annak a gyász az újdonság erejével hat.

Mindenki máshogy és mást gyászol. Van, aki elszalasztott lehetőséget, találkozást, megszakadt kapcsolatot, régi szerelmeket, elpusztult állatot, meghalt családtagot. Abban megegyezhetünk, hogy a legintenzívebb gyász mindig egy szeretett személy elvesztésekor jelenik meg az életünkben.
Mindannyian máshogy gyászolunk. Van, aki zokog, van, aki merev arccal hárít, van, aki az élet sűrűjébe menekül. Nem vagyunk egyformák. Abban azonban minden gyász hasonló, főleg az új gyász, hogy végtelenül fájdalmas folyamat.

Én még nem vesztettem el hozzám NAGYON közel álló személyt, de közel állót már igen. Rossz érzés és hosszú, gyötrelmes folyamat. Azonban most visszagondolva az elmúlt hónapokra, ami a temetés óta telt el, valami újat hozott a gyász. Megismertem magamat egy új oldalamról. Új érzéseket fedeztem fel magamban. Ezek az érzések nem a kellemesek közül kerültek ki. De újak és ezért különlegesek. Az életemet is máshogy szemlélem. Értékesebb lett. És a hozzám NAGYON közel állók még fontosabbak lettek számomra.

A legszembetűnőbb a gyász újdonságaiban a magány. A hosszútávfutó magányossága. Hosszú a táv a gyász lezárásáig. Rengeteg emlékkel, érzéssel kell megküzdeni a célig. És nincs, aki velem haladjon. A tágabb értelemben vett környezet a halál tagadásában és az intézményesített meghalásban hisz, és nem tud mit kezdeni a gyásszal. A szűkebb környezet pedig ugyanúgy szenved és egyben tehetetlen. A gyászomat egyedül kell megküzdenem.

Mégsem látom ennyire borúsan a helyzetet. Mert ennél a pontnál lép be Isten. Nem a jól bebiflázott vallásos sablonokkal jön, hanem mellém szegődik és velem együtt halad. Tudja, mit jelent elveszteni azt, AKI fontos. Tudja, mit jelent végtelenül egyedül lenni. És tudja, mikor kell odalépnie mellém.
A gyászban sok újdonság volt, de ez volt a legújabb. Istennel együtt lenni a mélységben, amiből lassan magasság lesz.

Vissza a tartalomjegyzékhez