Blu-ray, okostelefon, digitális műsorközlés. Ez a három fogalom az utóbbi hónapokban vette be magát az agyamba, s vele a gondolat is, hogy ideje lenne lecserélni a régi, egyébként tökéletesen működő készülékeinket. Mire is? Egy hatékonyabbra, intelligensebbre, újabbra.

Közös életünk indulásakor, valamikor a nyolcvanas évek végén, férjemmel közös döntés hoztunk: „nem veszünk fölösleges dolgokat", többek között televíziót sem. A média és a reklámok hatását így hosszú időre viszonylag könnyen ki tudtuk szűrni az életünkből. Mára azonban olyan erővel áradnak felénk a fogyasztói elvárások, hogy keményen kell kapaszkodnunk harcedzett minimalizmusunkba ahhoz, hogy a mai világ szemében „puritán" létformánk bástyáit tartani tudjuk.

Fogyasztóvá nevelés

Mivel ritkán nézünk televíziót, így távolról talán jobban észrevesszük azokat a jegyeket, amelyek egy-egy időszakra a reklámok szlogenvilágát, s vele a hátulról súgott gondolatiságot, a fogyasztóvá nevelés mechanizmusát jellemzi. A nyolcvanas években kedves, vicces formában, de általában korrekt tájékoztatást adtak a reklámok a kínált tárgyról. A kilencvenes években ütötte fel a fejét, a „mert én megérdemlem" típusú reklámszöveg, amely arra alapozott, hogy munkám, szépségem, életvitelem stb. okán nekem jár a reklámozott fogyasztási cikk. Számomra már ezek a reklámok is émelyítőek voltak, ám az ezredforduló első évtizedének reklámtrendje egyenesen ijesztő. Szinte hónapról hónapra jönnek az újabbnál újabb termékek, amelyeket ha nem szerzek meg, nem vagyok hasznos tagja a fogyasztói társadalomnak, s ezzel mintegy megkérdőjelezik saját identitásomat, ember létemet is. Mindegy, hogy egészségügyi betétet, több millió forintos autót vagy gyógyászati segédeszközt hirdetnek, a mai reklámfilmek tudat alatt az örökifjúság és szépség elixírjét ígérik. Olyan megingathatatlan édeni kényelmet és biztonságot, amely garantálja, hogy hetven évesen is száz foggal és kisimult bőrrel fogunk szteppelni férfierőtől duzzadó párunk oldalán, lehetőleg egy többszintes családi házzal és egy piros Porschéval a hátunk mögött.

Újat, legújabbat, még újabbat!

A reklámfilmek jól mutatják azt az átnevelő folyamatot, amit az utóbbi két évtizedben végigéltünk. A konzumált világban nem az egyéni tehetség, vagy a társadalom, a művészetek, esetleg a nemzet szolgálata a valódi érték, hanem a tömeges fogyasztás. Az ideális állampolgárnak nincsenek nagy ötletei, éppen csak annyira kreatív, hogy a felkínált akciók közül ki tudja választani a számára legmegfelelőbbet. Álmai maximum a multikereskedések polcaiig jutnak el, döntései képernyőcolokban, gigabite-okban, brandekben és márkákban mérhetők. A jó fogyasztó jó termelő is, hiszen sohasem elégedett azzal, amit kap. Amint megvesz egy terméket, szinte azonnal piacra kerül egy jobb, hasznosabb konstrukció, amit ráadásul potom áron, akciósan, szinte ingyen meg lehet venni, most, máris azonnal.

A fogyasztói mókuskerékbe bekerült családok észrevétlenül alakulnak át. A nehéz gazdasági helyzet ellenére a szülők tartani szeretnék a megszokott életszínvonalat, alkalmazkodnak a kívülről jött,  felturbózott igényekhez. Ez sokszor végeláthatatlan túlórákat, illetve tanulási folyamatot jelent. Míg nagyanyáink idején egy szakmával nyugdíjas korukig eldolgozgathattak ugyanannál a cégnél, manapság, hogy munkahelyüket megtartsák, a munkavállalók idős fejjel is gyakran vágnak bele új szakma megszerzésébe, vagy indítanak új vállalkozást, ha a régi becsődölt. Ez természetesen minden alkalommal életmódváltozást, új szokások kialakulást jelenti, amihez az egész családnak alkalmazkodnia kell.

Patchwork-család

A XXI. század első felére európai szinten is jellemző lett a „Patchwork-család" modellje, amely kétszülős, stabil kapcsolatban élő családokra is értelmezhető. Patchwork-családban a családtagok (mint egy patchwork terítő darabja) egymás mellett, leszegett egységként élik a saját életüket, úgy, hogy a találkozás, a konfrontálódás lehetősége minimális legyen. A hajtás, a rohanás felőrli a családi életünket: eltűntek a közös étkezések, a nagy dumálások, a közös játékok, kirándulások. Lassan már visszasírjuk azt az időt, amikor közösen nézték a szülők és a gyerekek a tévét, hiszen ma már nem csak külön szobája, hanem külön tévéje is van mindenkinek.

Hajtunk a pénz után, kiváló fogyasztói lettünk a konzumált társadalomnak, ám egyre ritkábban jut időnk leülni és beszélgetni a gyerekkel. Elfelejtjük a családi szertartásokat, a gyerek múlt nélkül nő fel. Nincs idő elmesélni a kisgyermekkor vicces történeteit, a családi nagy legendákat, amikor egy-egy történelmi kataklizma során a szülő, nagyszülő helytállása jelentette a család továbbélését, nincs idő mesélni magunkról, a múltunkról, a történelmünkről. Így ne csodálkozzunk, ha a gyerekek számára csak a jelen, pontosabban csak a pillanat létezik, s a virtuális valóság számukra reálisabb, mint az, amit mi élünk.  Nem csodálkozhatunk azon sem, ha jól körbebástyázott virtuális világában csak a saját értékrendje és normái szerint akar és tud élni. Amíg nem mutatunk fel nekik egy élhetőbb világot, addig a falak megmaradnak közöttünk. S látens módon mi magunk nevelünk belőlük megbízható, jó fogyasztókat.