Nagy és komoly döntésre szántam el magam jó 3 hónapja, ami gyökeresen megváltoztatta életemet. Konkrétan egy kis faluba költöztem a kedvesemhez. Hirtelen jött a lehetőség, de túl sokáig nem haboztam, hisz ilyen nem sokszor adódik az ember életében. Új barátnő, új lakás, új munkahely, új család, új élet.

2010.10. havában kezdtem el újra dolgozni. A cég rugókat gyárt, tehát fémipar. A kb. 40 főt foglalkoztató vállalkozó vezeti a kft-t. Engem minőségellenőrnek vett fel. Semmit sem értettem a szakmához, de mint kiderült, nem nehéz rugókat gyártani. A dolog pikantériája, hogy a kedvesem is itt dolgozik vezető beosztásban. Előtte sokáig nem volt munkám, így nagy kihívást jelentett az új cég. Mit fognak gondolni a többiek? Hogy fognak fogadni? Helyt tudok-e állni felelősségteljesen? Elégedettek lesznek- e velem?   Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Aztán eljött az első munkanap. Nem tudtam, milyen ruhába menjek, mennyire leszek piszkos, vagy hogy mennyi ételt vigyek. Minden félelmem és bizonytalanságom jelen volt azon a napon. Ennek ellenére kedvesen fogadtak, bár éreztem a „nézd, ott az új fiú" pillantást csattanni a hátamon, arcomon. Szívélyes, de távolságtartó volt velem a vezetőségtől kezdve a közvetlen munkatársaimon át a takarítónőig mindenki. Puhatolóztak. Azért csak egy vezető a kedvesem. Nem tudták, mit lehet nekem elmondani és mit nem. Persze ez bennem is megvolt. Nem tudtam, hogy kinek mit lehet, szabad, kell elmondani, így én is tartózkodó voltam. Érdekes dilemma és plusz feszültségforrás, hogy otthon ne mondjam el azokat a bizalmas információkat, amelyeket - most már - megosztanak velem a kollégáim, és a kollégáknak se beszéljek az esetleg otthon kiszivárgó vezetőségi döntésekről. Aztán amint átmentem egy-két bárgyú beugratós „teszten", lassan a bizalmukba fogadtak és megnyíltak nekem. Mivel van szociális érzékem, így látok szituációkat és észreveszek jeleket. Meghallgatok bárkit, de vigyázok, hogy ne mondjak senkiről véleményt, hiszen akkor magamról állítok ki bizonyítványt. Sokszor jönnek panaszkodni hozzám erre-arra, de még ha esetleg egyet is értek velük, akkor sem  adok senkinek igazat. Tudom, hogy megértésre vágynak, így biztosítom őket erről, de inkább a másik oldal megvilágításával próbálom enyhíteni a tüzet. Megtartom az emberekről a véleményem magamnak.

A technikai dolgok más kategóriába esnek, azokat nem hagyom szó nélkül. Hamar megtanultam kezelni a gépeket, viszont elfogadni egy-két ésszerűtlen dolgot nagyon nehéz volt. Van egy kialakult rend, amit nem változtathatok kényem-kedvem szerint, még ha a józan ész igazolná is az ötletem. Muszáj alázatosnak lennem. Az ezzel keletkezett feszültségeket úgy oldom, hogy megcsinálom a kiadott feladatot úgy, ahogy mondják, de elmondom a véleményem. „Ok, megcsinálom, amire kértél, mert a főnököm vagy, de azt azért tudnod kell, hogy nem értek vele egyet ezért meg azért". Így nem magamban pufogok. Az, hogy történik-e valami változás a mondandómat követően, már részletkérdés. A fontos, hogy az adott szituáció nem marad bennem, és nem gyülemlik bombává, amely aztán valami apróságon robban fel. Működik. Először nehéz volt megtenni, de mostanra belerázódtam. Szerintem ezt minden munkahelyen meg lehet tenni, nem a kft. sajátossága, hogy egy ilyenért nem rúgnak ki. Az elején nem tudták hová rakni a véleménynyilvánításom, de mostanra megszokták, és úgy veszem észre, értékelik.

Ami még nehézséget okozott, az a határok meghúzása. Nehéz eldöntenem, hogy mi fér bele, és mi az, amire már kategorikusan nemet kell mondanom. Legyen az akár emberi kapcsolat vagy konkrét munka. Hol van az a vonal, amíg érvényesíthetem az érdekeimet és mi az, amikor nekem kell engednem. Mikor sérülök én, és mikor sértem a másikat. Nem mindennaposak ezek a kérdések, de párszor már előjött. Mivel most tanulom ezeket a határokat, van, hogy átnyúlik egyik vagy másik oldalra, ami sérülést eredményez. Talán ezt hívják tanulópénznek.

De vonalat kell húznom a magánélet és a munkahely között is. Volt, hogy elhívtak bulikra, de mivel nem barátkozni jöttem a céghez, nemet mondtam. Olykor ez nehéz és belenyúlik a délutánokba a cég ügyes-bajos dolga téma szinten, de igyekszem ezt visszaszorítani. A munkahelyen a meló a fontos, de otthon a család az első. Nem lehetek délután bosszús, azért, mert bent Katika egész nap kiabált és értetlenkedett velem.

Jelenleg a próbaidős hónapok végén járok, úgyhogy egy rossz szavam sem lehet. Elfogadtak, beállt egy rendszer és mennek a technikai dolgok. Nagyon fontos hogy látok az egészben perspektívát, tehát van esély az előrelépésre. Ez motivál. Viszont nem dicsérnek szembe, így kénytelen vagyok a magam vállát veregetni. Apró jelek ugyan utalnak a főnökség elégedettségére, de hiányoznak az elismerő szavak. Szerintem az anyagi megbecsülés mellett fontos szerepet játszik a dolgozó, azaz az én hangulatom a munkahelyen, amit egy pár jó szóval lehet emelni. Ennek ellenére szívesen jövök dolgozni és - a mai körülmények közt - örülök, hogy van munkám.