Az Avatar 2010-ben besöpört minden díjat, ami csak elképzelhető, többek között a legjobb drámai filmnek járó Golden Globe-ot is. Pedig ennek a történetnek már ismerjük néhány feldolgozását.

A legtöbb párhuzamot a Walt Disney Pocahontas című filmjével mutat az Avatar. Sokan úgy vallják, hogy James Cameron nem csinált más, mint egy idegen bolygóra helyezte át az indián lány és konkvisztádor fiú szerelmét. Vicces kedvű amerikai egyetemisták el is készítették az összehasonlítást: a Pochaontas szüzséjében kicserélték a neveket és az évszámokat, s láss csodát, megkapták az Avatar szinopszisát.

Egyszerű plágium, vagy valami más?

Ilyen háttérrel nem csoda, hogy Cameront plágiummal vádolják sokan. A neves rendező nem igazán foglalkozik a vádakkal. Talán nagyképűségből, vagy talán azért, mert nagyon jól tudja, hogy minden mese archetipikus képekre épül, amelyeknek elemeit ősidők óta hordozzuk magunkkal, s generációkról generációkra örökítjük át. Ezek a történetek a mélytudatra hatnak, s ha megfigyeljük a nagy közönségsikert elért filmeket, szinte mindegyiknél megtalálhatjuk mű szerkezetét adó archetipikus mesei modellt. Ez a modell határozza meg szinte algoritmus-szerűen a film cselekményét, valamint a szereplők alapkarakterét is, így biztosítva a nézők számára az azonosulás kitaposott útját.

Cameron eddig is sikerrel nyúlt az archetipikus elemek használatához. Ehhez elég csak két legsikeresebb filmjét említeni: a Terminátort és Titanicot.  A Schwarzenegger nevével fémjelzett Terminátorban az emberi faj még meg nem született megmentőjét kell a gyilkos robotoktól megvédeni. Mondhatni a betlehemi gyermekgyilkosság akciófilmes újraértelmezése ez a film, míg a Titanic a felső tízezerbe tartozó lány (a hercegkisasszony) és szegény fiú romantikus szerelmét mutatja be, ahol az egymáshoz való idomulás, az átváltozás legalább olyan erőteljes, mint Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájában.

Új világ, új személyiség, új látásmód

Az Avatar/Pocahontas meséje is ilyen, mélytudatunkba gyökerező képekből építkezik. A történetben (mindegy, melyiket vesszük nagyító alá) egy  önmagát többre tartó kultúra megtámad és leigázni igyekszik egy primitívebbet. A hódítók védőbástyaként tolják maguk előtt saját kulturális felsőbbrendűségüket, humanitárius elveiket, anyagi háttérbázisukat, a valóság azonban az, hogy az új világ kincseire fáj a foguk. A hódítókat abszolút nem érdeklik azok a szellemi értékek, amelyeket a másik kultúra létrehozott, valójában nem is kíváncsiak arra, miként élnek és gondolkodnak a bennszülöttek. Toleranciájuk, barátságuk és segítőkészségük csak addig tart, amíg úgy látják, ez a taktika elősegíti az új földrész/bolygó kincseinek megszerzését. Amint kiderül, hogy „jótékonyságuk" csődöt mond, azonnal a fegyvereknek adják át a szót. A genocídium elkerülhetetlen, hiszen a támadók meg sem akarják érteni a bennszülötteket.

Ebbe a konfliktushelyzetbe kerül bele a főszereplő, aki mindaddig a hódítók magabiztosságával rendelkezik, amíg meg nem ismer egy bennszülött lányt, aki felnyitja a szemét. A férfihős meglátja mindazokat az értékeket, amelyekkel a bennszülött kultúra rendelkezik. A természeti népekkel való találkozás, rítusaik, szokásaik rámutatnak arra, hogy saját világa mennyire kifordult önmagából, hogy az eddig szentnek hitt hódító célok mennyire mocskosak, s hogy a valódi boldogság és tudás titka a bennszülötteknél van. A bennszülöttek kisebb-nagyobb nehézségek árán befogadják maguk közé, s az egykori hódító az új világ szabadságharcának vezetője lesz.  A kultúrák találkozásán túl mindkét filmben erőteljes a „szépség és a szörnyeteg" archetípusa, amikor is lelketlen hódítóból érző szívű, gáláns úriember válik.

Új világ - önmagunkban

A kultúrák találkozásnak történetei már Homérosz óta jelen van kultúránkban, ám csak a XIX. század indián romantikája hozta meg azt a változást, amely egyenrangúnak, netán jobbnak ábrázolja a bennszülöttek világát a sajátunknál. A keresztyén felsőbbrendűség megingásának a humanizmus majd a racionalizmus előretörése adott alapot, amikor a közembernek is el kellett gondolkodnia azon, hogy más népek, más kultúrák hasonló értékeket képviselnek, mint a sajátunk.

Valójában azonban a kultúratalálkozások történetei azért hatnak erősen ránk, mert saját rasszista berögzültségeinkkel kell szembenéznünk általuk. Itt most nem a sokat emlegetett zsidózásról, cigányozásról vagy a homofób érzésekről szeretnék beszélni, hanem azokról a hétköznapi reflexekről, amelyek alapján élből elutasítunk mindent és mindenkit, aki másként gondolkodik, mint mi magunk. Megszóljuk a szomszédot, mert nem nyírja a gyepet, vagy éppen azért, mert kétnaponta nyírja, a kolleganőt, aki úgy öltözteti az ötéves kislányát, mintha szupermodell lenne, vagy éppen azért, mert soha nem ad rá egy rendes göncöt, a zöldségest, aki túl sokat vagy éppen túl keveset beszél. A jézusi parancsot, hogy úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, csak hírből ismerjük. Mert ahhoz, hogy úgy szeressem akár csak a hozzám legközelebb állókat, mint magamat, legalább akkora utat kellene megtennem, mint amit az új világok felfedezői tettek meg, legyen szó akár Amerikáról, akár a Naviról.  Konkvisztádorként működnek a reflexeink, s amíg nem nyílik meg a szemünk a velünk élő új világok értékeinek megismerésére, addig csak harc lesz, háború és genocídium. Addig megnyilatkozásainkban szörnyetegek maradunk, és csak álmodhatunk a bensőnkben szunnyadó gáláns úriemberről.