Nemrég bementem a spájzba, s furcsa, zöldségrothadásra emlékeztető szag ütötte meg az orromat. S valóban, három, feketére érett s már levet eresztő banánt találtam a piaci kosarunkban. Pár nappal azelőtt vásároltam őket a csarnokban, aztán rajtuk maradt más zöldség, ott felejtődtek. Megfeketedtek, megrohadtak. Vettem egy zacskót, óvatosan ujjaim közé csippentettem és belecsúsztattam a finomnak termett gyümölcsöket, s belevágtam a kukába. Az a jóleső érzés töltött el, ami mindig, amikor megszabadulunk valamitől, ami nem való a lakásba, tehát a szeméttől. Aztán ez a mozdulat késztetett gondolkodásra. A kidobás mozdulata. Mert ahogyan írtam is, a rothadt banánokkal teli zacskót nem kidobtam, hanem belevágtam a szemetesbe. Végül is a banánokra haragudtam, magam helyett. Magamat azért mégsem dobhattam a kukába (nem is fértem volna bele).

De komolyan, miért is e harag?

Mert magamban elértem a jólétnek azt a fokát, amikor valaki banánt dob ki. Kidobja a banánt. A banánt is kidobja. Még a banánt is kidobja. Ez mégiscsak színvonal! Hja, banánt kidobni! Más körülmények között természetes, hogy valaki kidob olyan dolgot, zöldséget, gyümölcsöt, amelyet elfelejtett megenni, rothadásnak indult, nem figyelt rá eléggé stb. De banánt kidobni? Banánt! Érted? A banán, az más. Hát hova jutott a világ? Hát hova jutottam én? Banánt kidobni! Banánt?! Mi, hogy Afrikában ezzel etetik az állatokat? Hogy takarmány? Ugyan! A majmok is ezt eszik? Ááá, nem értesz semmit.

Banán. Banán.

Gyermekkorom szimbolikus gyümölcse a narancs mellett. Tudtam, hogy van ilyen jópofa gyümölcs, képeken láttam már, sőt néha karácsony előtt jött néhány karton a falunkba a boltba, ahol aztán el lehetett tetetni egy kilót. Egy kilót. Milyen élvezet volt kézbe venni egy darabot, nem egyből megenni, hanem rácsodálkozni a színére, a formájára, a lényére. Kicsit tartani a kézben. Aztán szép lassan letörni a tetejét, s egyenként lehúzni a héjat minden oldalon, kicsit úgy is tartani (mint a régi képeken a majmok), majd beleharapni és élvezni az ízét, ahogyan a puha gyümölcs szétolvad a szánkban vegyülve a különlegesség, szokatlanság, a ritkaság különös zamatjával. Nem ám két harapásból megenni! Lassan törögetni belőle, hogy minél tovább tartson. Majd ha elmúlt a varázs, kitolni az érzést és a héj belső részét két első foggal lehúzni, hogy semmi se vesszen kárba (hogy nem ettem meg a héját?). A narancsnak pedig elképesztő narancsíze volt, és most biztosan senki nem hiszi el: volt leve, dús leve. A héját, miután ráspricceltünk a karunkra és beledörgöltük a bőrünkbe az illatos nedűt, a radiátorra tettük, míg hetek múlva összetöpörödve, sötétbarnán, fonnyadtan le nem estek a fűtőtest lemezei közé. Úgy dobtuk ki, hogy még egyszer beleszagoltunk. Semmi ne vesszen kárba.

A déligyümölcsök, ezen belül a banán szimbólum lett. Talán a szabadságé.

Amikor szüleimmel háromévenként nyugatra utaztunk, az első állomás mindig Bécs volt. Megálltunk a belvárosban, kiszálltunk az autóból, vettünk egy kiló banánt, majd visszaültünk az autóba (Trabant) és ott helyben megettük. Ezt mindig eljátszottuk. Kész gasztronómiai liturgia volt. A szabadság egy foka, az örökkévalóság egy feledhetetlen perce volt a banánevés ideje.

Ennyi a történet.

Nem bús visszaemlékezés a szocializmus lightos éveire, nem szegény gyerekek elfojtott vágyainak tárgyi megjelenése, végképp nem nosztalgia. Generációs élmény. Megváltozhat a finom gyümölcs státusa? A banán, az szent, a banánt kapni sem lehet, nemhogy kidobni, és még a héja is ehető! Ez nem más, mint a belénk rögzült szemlélet, törvény és szabály változhatóságának dilemmája. Túl jól élünk? Jól élek? Végül tehát: kidobható-e a banán?

Mi van, ha megváltozik a világ?
Változom-e vele?
A magamban hordozott dolgok mennyire alakulnak át?
Kidobható-e minden lelkiismeret-furdalás nélkül a banán?
Lesz-e olyan állapot egyszer?
És jó lesz-e?
Levetheti-e az ember a megszokott ruhát?
S fölöltheti-e az újat?