„Ő pedig az ő testének templomáról szólt vala."
János 2,21

Mennyi minden van, amire rácsodálkozhatunk a testünkkel kapcsolatban!
Először is, hogy mennyi mindent bír - ezt különösen az aktív sportolók élhetik meg. Másodszor, hogy életet tudunk adni - a „semmiből" kifejlődik egy kis lény, na meg a köldökzsinór, és pláne a placenta, aminek a fejlődésébe az orvosok a mai napig nem tudnak beleszólni... És harmadszor (de nem utolsó sorban): amit az agyunk művel, az sem hétköznapi. Legyen szó tanulásról (így a vizsgaidőszak végén), emlékezésről, az álmainkról, vagy éppen a déjà vu elnevezéssel illetett illúzióról.

Mindnyájunknak ismerős lehet az, amikor teljesen váratlanul ráismerünk egy helyzetre, a környezetre, a hangokra, az arcokra, a hangulatra; arra, hogy a másik ember mit mond nekünk - sőt azt is tudjuk, mit fog mondani, és a saját gondolatainkról is érezhetjük úgy, hogy valamikor már ugyanígy gondoltuk ugyanezt. Olyan, mintha az, amit épp átélünk, már egyszer megtörtént volna velünk. De hogy mikor volt ez az „első alkalom", arra nem tudunk visszaemlékezni. Csak azt érezzük, hogy ezt már éreztük - és ez az egész élmény valamiféle megmagyarázhatatlan szorongással párosul.

A XIX. század pszichológusai közt akadt olyan, aki a lélekvándorlással magyarázta a jelenséget: előző életünkből az emlékeket látens módon őrizzük, és a déjà vu akkor következik be, mikor jelenlegi életünk egy eseménye egybeesik egy ilyen emlékkel - azaz ilyen kivételes esetekben bepillantást nyerhetünk előző életünkbe. Radikális nézetek szerint egész életünk folytonos ismétlődés, és e kivételes pillanatokban megadatik, hogy erre ráeszméljünk. Megint mások az emlékezés mechanizmusával magyarázták a jelenséget: szellemünkben egyszer már megjelent az adott kép, melynek során megtörténik a ráismerés - az első alkalom történhetett akár álmunkban is. Tehát éppen a fordítottja történik annak, amit álmunkban sokszor megtapasztalunk: hétköznapi, éber emlékek tűnnek fel; a déjà vu során az álmaink úsznak be éber állapotunkba. A XX. század elején már ideggyógyászok is kutatták, mi történik a déjà vu során. Arra jutottak, hogy feltehetően az egyik agyféltekébe előbb, pár századmásodperc különbséggel érkezik a látott információ, mint a másikba - miközben az először beérkezett információ már éppen eltűnőben van, beérkezik egy második, és ez hat újszerűen. Van der Heijden holland író 1983-as, Levitézlett szülők című művében pedig azzal a lehetséges magyarázattal találkozunk, miszerint a halálunk pillanatában lepergő „életünk filmjéből" kapunk előzetest; mint írja, a déjà vu „e film legjobb pillanatainak premier előtti bemutatója".

A mai ember számára meseszerűnek tűnnek ezek magyarázatok - jóllehet a XIX. század kutatóinak még nem állt rendelkezésükre annyi eset, hogy messzemenő, valóban tudományos megállapításokat tehessenek. Az első, valóban reprezentatív felmérést 1904-ben végezte el Heymans - kérdőívében már nem csupán a déjà vu élményt magát kellett leírniuk a vizsgálati személyeknek, hanem életvitelüket, munkaritmusukat érintő kérdésekre is kellett válaszolniuk. Heymans a kiértékeléskor azt találta, hogy a fáradtsággal, a lelki energia csökkenésével hozható összefüggésbe a jelenség: minél kevesebb van belőle, annál inkább hajlamos agyunk efféle „félrekapcsolásra".

Napjaink kutatói kifejezetten a pszichiátriai betegek és a déjà vu kapcsolatára koncentrálnak, mivel ez az élmény összefüggésbe hozható bizonyos személyiségjegyekkel. Egyrészt a skizofrénia érdekes ebből a szempontból, hiszen ami számunkra másodpercekig tart csupán, az egy beteg egész életére kihathat: úgy érezheti, hogy valaki más életét éli, vagy valamikor máskor és máshol él. 1992-ben egy pszichiátriára került, skizofrénia tüneteit mutató tizenkilenc éves lány Marilyn Monroe reinkarnációjának vallotta magát - hogy csak egy esetet idézzek a számtalan közül... A másik érdekes kutatási terület az epilepsziás betegek roham előtti, úgynevezett aura állapotában átélt déjà vu élménye: elektromos ingerlés hatására előidézett roham során a betegek már átélt eseményeket, ismerős helyeket látnak. A vizsgálatok során megállapították, hogy a hippokampusz és a mandulamag ingerlése idézte elő a déjà vut: az előbbi kifejezetten az emlékezésért felelős.

Nekünk, hétköznapi embereknek általában a fáradtság, kimerültség, feszültség hatására lesz ilyen élményünk, és nem is mindannyiunknak - körülbelül feleannyi ember számol be arról, hogy megtörtént már vele ez a furcsaság, mint aki azt állítja, volt már ilyenben része. Felfoghatjuk akár a reinkarnáció igazolásának, vagy éppen az orvostudomány által alátámasztott, testünk által produkált csodának... Jómagam a testünk tiszteletét hangsúlyoznám, felidézve egy emlékemet: egy zárdában jártam, ahol a falon lógott egy tükör. Láttam, hogy egy-egy ember hosszasan megáll előtte, de először nem is magát nézi, hanem figyel, olvas, majd vagy elmosolyodik, vagy furcsán néz. A tükörre ugyanis ez volt írva: „Isten leggyönyörűbb teremtménye."