„Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről."

Kosztolányi hazudik. Na jó, ez kicsit erős. Mondjuk így: pózol, szerepet játszik, valószínűleg maga is elhiszi, amit ír, de valójában nem igaz ez, nem őszinte. A régivel még csak-csak kibékülök. De Kosztolányi másról sem írt egész életében, mint a földről.

Az égi és a régi. Ez igazán olyan „dezsős," rímnek kiváló, annál is inkább, mert ha kicsit elgondolkodunk rajta, rájövünk, hogy két alapkategóriát jelölünk vele: a teret és az időt, ezeknek is azt a szeletét, amit mindig misztifikálunk. Hadd mondjam így: idealizálunk. Ami elmúlt, az általában megszépül az emlékezetben, csak attól, hogy már múlt, valahogy rózsaszínné válik. „Az én időmben" - és ezután következik valami, ami biztos, hogy jobb volt, mint a jelen. „Amikor kezdtem az egyetemet, még nem volt semmilyen internetes rendszer, mint a Neptun vagy az ETR" - meséltem a napokban egy elsőéves sorstársnak, és ezután hosszú rémtörténet következett a hőskorról, amikor napokat állt sorba az ember, hogy egyáltalán beiratkozhasson, vagy attól függött, hogy bejutunk-e szemináriumra, hogy ki mennyire gátlástalanul húzta ki évfolyamtársai nevét a tanár ajtajára függesztett listáról. Azok voltak az idők! Aki egyetemet akart végezni, meg kellett tanulnia kikönyökölnie magának a lehetőségeket. A lúzer, akaratérvényesíteni nem tudó bölcsészek öntudatával vállalom, hogy utáltam, rühelltem az egész rendszert. Mostanra mégis kellemes, szórakoztató sztori lett belőle, amit egy kávé mellett mesélek tovább. Ugyanígy hajlamosak vagyunk megszépíteni a múltat nagyobb kontextusban is, hiszen evidencia, hogy most szörnyű állapotban van az egyház, bezzeg korábban, és persze kicsiny hazánkról is az a képünk, hogy most milyen szörnyű állapotban vagyunk, bezzeg régen!

Kevésbé jön elő a hétköznapokban, de valahogy ugyanígy vagyunk a dolgokkal földrajzilag is: az égi mindig jobb, mint a földi. Nem véletlen, hogy a repülés évezredekig akkora álma volt az emberiségnek. Vajha volna szárnyam, sírja a zsoltáros, elrepülnék, mint a galamb! Pedig már arra is nagyon hamar rájött az ember, hogy ez bizony veszélyekkel jár. Erre figyelmeztet Ikarosz története is a görög mitológiából: a fiú szárnyakat kapott és repülhetett, ám ez nem volt elég, ő mind magasabbra akarsz szállni, és hiába volt az intő atyai szó. Olyan szép, olyan kerek a történet, ahogy Ovidius megírta nekünk, az egyébként gyakran szószátyár költőnek egy felesleges jelzője sincs, amikor ezt verseli. Daidalosz milyen gyengéd szeretettel ragasztotta össze a tollakat, türelmesen figyelmeztette és utoljára megcsókolta Ikaroszt, ám a viasz szétolvadt a melegtől, ahogy a fiú egyre közelebb repült a naphoz. (Ovidius bizonyára meglepődne, ha felülne egy repülőgépre, mondjuk egy Róma-Constanta járatra, és megnézné a monitorokon, hány fok van tizenegyezer méteren.) De Bábel tornyának története sem szól másról: az ember felfelé akart törni, az égbe, és ez bizony veszélyes vállalkozás. Azt képzeljük, hogy odafent, a felhők felett a mennyország van, ott az istenek laknak, angyalok játszadoznak a vattapamacs felhőkön és csillagok ragyognak: odafent minden jó.

Ezek után nem is csodálkozhatunk, ha egy költő nem tud dalolni nekünk az újról, csak a régiről, és nem tud a földről, csak az égiről! Lukács evangéliumából azonban ismerünk egy történetet, amikor Jézus a tér és az idő kérdését egészen más megvilágításba helyezi. A farizeusok kérdik meg tőle: mikor jön el az Isten országa? És íme a válasz: „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből következtethetne rá. Azt sem mondhatják: íme itt, vagy íme, ott van! - Mert az Isten országa közöttetek van!" Lk. 17: 20-21. Tehát: gyerekek, teljesen el vagytok tévedve, rosszul gondoljátok az egészet. Az Isten országa nem térhez és időhöz kötött. Nem valahol van. Nem is valamikor lesz. Hanem van. Itt és most. Közöttetek.

Hányszor vagyunk úgy, mint Kosztolányi, hogy nem tudunk dalolni, csak a régiről és csak az égiről, vagy mint a farizeusok, hogy azt hisszük, az Isten a jövőé, aki majd egyszer, valamikor eljön az égből a földre! Így prédikálunk, így teszünk hitvallást, így éljük meg kapcsolatunkat Istennel. Meg persze egymással.

Pedig a keresztyénség az itt és most vallása. Hogyan is tanított minket imádkozni a mi Urunk? (Vigyázat, többszörösen összetett mondat következik!) Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy itt a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Olyan jó lenne néha rádöbbenni arra, hogy mennyire a jelenről és a földiről szól ez az imádság! Vajon milyen lehet az, amikor nem tudunk dalolni, csak erről?