/Antoine De Saint-Exupéry: A kis herceg/

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan” – mondja a róka a kis hercegnek, annak földi útjának vége felé.
Hosszú vándorlás volt már mögötte, mint mögöttünk is, ha értjük és éljük e mondat titkát. Ha nem, az út még előttünk áll. Akinek fontos, az tudom, hogy elindul rajta. Nem rettenti vissza sem a kockázat, sem a bizonytalanság. Világok között járva sosem tudhatni, hová érkezünk. Egyetlen iránytűnk a bennünk élő hiány és vágy párosa. Valahol egymásra találnak. Megszűnnek ellentétben létezni.
És megértéssé lesz az addig érthetetlen.
Én legalábbis ezt remélem. Ezért indultam el.
Velem tartasz?

1.
Elsőként a 325-ös kisbolygóra érkezünk. Mint a kis herceg. Egy király lakik itt. Hatalmas hermelinpalástja beborítja egész birodalmát. Alattvalókat keres. Pontosabban nem is keres (hisz még sosem járta be királyságát): csak vár. Fönséges, igazságos, bölcs. Belátó parancsai vannak. Csak hát nincs, aki végrehajtsa őket!
Lehet, hogy le kellene szállni a trónról? (10. fej.)
A következő bolygón a hiúval találkozunk. Élete önmaga körül forog. Emberekre van szüksége, akik bámulják, csodálják, elismerik nagyszerűségét. Neki ugyanis nincsenek rossz tulajdonságai. Persze lehet, hogy vannak. Csak nem tud róluk. Vagy nagyon is tud, csak nem akarja ezt hallani.
Mi lenne akkor a képpel, amit oly fáradságosan festett meg magáról? (11. fej.)
Az iszákos világa igen szomorú. Az üres és a teli üvegek társaságában tölti bódult napjait. Felejteni akar! Mit? Hogy szégyelli magát! Miért? Mert iszik!
Különös mókuskerekének észrevétlen záródott le az ajtaja. Tehetetlenül vergődik benne a szabadulás reménye nélkül.
Ki mondja meg, van-e segítség? Ha igen, honnan jöhet? (12. fej.)
A 328-as bolygón élő üzletember fontosságának és komolyságának tudatában él. Nem érti, semmittevőknek nevezi a csillagok alatt ábrándozókat. Nem is a csillagokkal van dolga: birtokolja őket! Legalábbis azt hiszi. Nyugtalan tekintete az eget fürkészi. Arra sincs ideje, hogy más felé forduljon. Pontosan kell tudnia birtokai számát, a belőlük származó gazdagságát, hogy fölfedezve egy újabb csillagot, azonnal megvásárolhassa azt. Igen egyszerűnek tűnik így a világ: átlátható és értelmezhető. Minden megoldható a matematika nyelvén – megfelelő időráfordítással.
Nem hiányzik mégis valami ebből a világból? (13. fej.)
A lámpagyújtogató más, mint a többiek. A lámpájával és a munkájával törődött: nem önmagával. Este meggyújtotta, reggel eloltotta őket. Aztán pihent. A parancs ma is ugyanaz. Csak a bolygója forog sokkal gyorsabban. Percenként fordul egyet a tengelye körül. Így a lámpagyújtogató megállás nélkül rohangál: meggyújt és elolt, meggyújt és elolt, meggyújt és elolt. Fáradt. Aludni szeretne. Mégsem teszi: a parancs, az parancs. Nincs mit érteni, kérdezni rajta. Végre kell hajtani.
Akkor is, ha értelmetlen? Ha kizsigerel és már egy csöppnyi örömöt sem találsz benne? (14. fej.)
A 330-as bolygó geológusa papírhegye tetején ül. Rakosgat, rendszerez, majd újakat ír. A geológusait várja, hogy jelentéseiket meghallgatva kivizsgálásba kezdhessen. Meg kell bizonyosodni a munkatársak erkölcsi makulátlanságáról, amit aztán fölfedezéseik hitelességének vizsgálata, majd a bizonyítási eljárás követ. Újabb és újabb papír – egy helyben ülve. Egy geológus ugyanis sokkal fontosabb személy, mint hogy ide-oda mászkáljon. A hegy eljön Mohamedhez.
Miért menne hát Mohamed a hegyhez? Minden ott van a papírjain! (15. fej.)

2.
Jó öreg bolygónk, a Föld is sok érdekességet tartogatott a kis herceg számára. Az itt tapasztaltak mintha értelmezték, magyarázták, kiegészítették volna az eddigieket. Összeállóban volt a kép a furcsa szerzetről, akit így hívnak: felnőtt ember.
Az első, akivel a kis herceg találkozott, a kígyó volt (az utolsó is).
Tőle megtudta, hogy nem csak a sivatagban van egyedül az ember. Egyedül van a többi ember mellett és között, velük érintkezve is. (16. fej)
A virágnak fogalma nem volt, merre járnak az emberek. „Ide-oda kószálnak – mondta. – Viszi, sodorja őket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.” (18. fej.)
A róka nem volt hajlandó játszani vele. Csak akkor, ha a kis herceg megszelídíti.
Tőle tudta meg, hogy a megszelídítés kapcsolatteremtést jelent. Ez az egyetlen út a másikhoz. Az egyetlen út, hogy fölismerd: szükséged van rá, csakúgy, mint neki rád. A megszelídítéstől fényesedik meg az élet: mindent máshogy látsz ezután. Az emberek azonban – mondta a róka – nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak. (21. fej.)
A róka szavainak exegézisébe fogva: az emberek felületesek, mindent akarnak, mégpedig azonnal! Nem értik, hogy sok idő, sok türelem szükséges a szelídítéshez! Nem értik, hogy akár szó nélkül is megérkezhet a másikról az információ. Nem értik a találkozás varázsát, a közeledés csendjét, misztériumát, szertartását. Így nem is tudják: a kis együttlétek feszült várakozásából születik meg az egymásra találás ünnepe. A varázslatos világ hétköznapivá lett a minél hamarabban, minél gyorsabban, minél többet megérteni és birtokolni akaró igyekezetünkben. De vajon mienk-e, amit birtokolni vélünk? Beszélhetünk szeretetről birtoklás esetén? Érezzük a másikat? Ismerjük? Vagy ez nem is fontos? Szükségünk van rá? Vagy kidobható, lecserélhető? Boldogok vagyunk tőle? Vagy csak megszokásból, kényelemből viseljük el, életünk többi kacatja között?
Egyáltalán, tudjuk mi, hogy mit keresünk? Vagy csak ide-oda zötykölődünk életünk gyorsvonatján? És mert fogalmunk sincs róla, hogy ezt az egészet miért is tesszük, nem is találunk semmit. Valami mégis hiányzik. Ezért csak forgunk körbe-körbe. „Az ember sohasem érzi jól magát ott, ahol éppen van” – mondta a váltóőr a kis hercegnek.
Lehet, hogy nem a hellyel van a baj?

3.

Azt kérded: mi értelme volt világok közti utazásunknak?
Lehet: semmi – lehet, meghatározóan sok. Egyetlen dologtól függ: hol vagy most éppen. (?)
Mondhatod: hisz ez az egész csak mese! Meg sem történt, meg sem történhetett! Persze, hogy nem! És mégis! Megtörtént akkor is, ha csak álom volt, eszméletvesztéses látomás, képzelet, vagy puszta kitaláció. Megtörtént, mert valami élt, mindig is mocoroghatott Exupéry szívében, s egyszer csak „alakot öltött”. Barátként szegődött mellé, aki furcsa kérdéseivel, más fontossági sorrendjével, a felnőttre szinte egyáltalán nem jellemző látásával, megértéseivel az író segítségére lett.
Nem tudom, hol jár életünk gyorsvonata. Le kellene szállni és haza menni. A saját birodalmunkba…
Gyökeret verni, otthonra lelni benne. Gondozni földjét, rózsát, virágot növeszteni majomkenyérfa helyett. Illatozni és szagolni. Szagolni hagyni. Máshogy nézni magunkra, a másikra, a körülöttünk levő élő és élettelennek hitt dolgokra.
A felhőkre, a napra, a holdra, a csillagokra, növényekre, állatokra, kőre, sőt még a villamosra is! Mindegyikben ott a transzcendens. Lépten-nyomon meg akar mutatkozni. Áttörni a „mindentjólérteknemérdekelsemmiegyébkéntsincsidőm” szürke és unalmas világát. Megmutatkozni olyannak, amilyen (ez egészen más, mint amilyennek általában mi hisszük). Csak máshogy (vagy máshonnan?) kellene nézni. A kis herceg megértette a titkot…
Most utadra engedlek! A kis herceg legyen veled!
Ne gondold, hogy messze volt, van tőled. Ott van csöppnyi gyermeked mozdulataiban, mondataiban, világlátásában. Ott van benned is – csak elfelejtkeztél róla. Talán megkeresve őt megérted a titkát a „hogyan születhet az ember újjá, ha vén” jól ismert nikodémusi kérdésének is.