Felfelé rázzuk az öklünket, ha valami felpaprikázza a kedvünket. Felfelé nézünk, amikor valami segítséget várunk tehetetlenül. A káromkodásainkban és sóhajainkban is folyton az eget és odasejtett lakóit emlegetjük. Vajon miért?

Régebben a padláson volt a számítógépünk, és amikor az internetet emlegettük, akkor az unokahúgom mindig azt látta, hogy felfelé megyünk a lépcsőn. Amikor egy nagylavór teregetni való ruhával mentem fel és kérdezték tőle, hol vagyok, ő felmutatott és azt mondta: „Felment az intermetre"...

A kisgyerekek felfelé néznek, mert szinte minden magasabb náluk, eltagadhatatlan a kicsinységük. Vajon mi nem a magunk kicsinységét tapasztaljuk meg akkor, amikor minden számunkra ismeretlen dolgot égi magasságokba emelünk? Természetesen Isten az elsőrendű ilyen, akit mi az időbe és térbe rendezett életünkben nem is tudunk máshogy megfogni, elképzelni, mint égi lényt. Így járt Platón az ideákkal. Úgy érezte, hogy a szép, a jó és ilyen nagy fogalmak rajtunk kívül is létezők, nem csak az agyunkon belül. Nem mi képezzük őket szemléletünkkel, nyelvezetünkkel, hanem léteznek valahol fenn az égben az ideák világában. Valahol a felhők felett csücsül a Szépség, és ahova óhajt, ad magából: a vadvirág például részesül az Ő szépségéből, kevésbé a házmester néni. Mert egyébként olyan megfoghatatlan, viszonylagos és homályos az, hogy mi is a szép. Ugyanilyen nehéz és homályos számomra, hogy az univerzum tágul. Én a kicsi és kevésbé táguló szobában hogyan képzelhetem ezt el? Vagy a végtelent. Vagy a kvantumfizikát, vagy a cyber tér útvesztőit, vagy a fényevő jógi emésztőrendszerét? „Magas nekem" - szoktuk mondani.  És abba a magas kék égbe szeparáljuk mindazt, amit a magunk tudata képtelen befogni. Mintha egy padlásra száműznénk azokat a dolgokat, amelyekre nincs szükségünk. Így lesz kívánságot teljesítő, képet kirajzoló csillagisten az egyszerű gázgömbből, és bizony így lesz a rengeteg jó és rossz sci-fi alkotás. Így alakul át az égbolt felettünk misztikus titkokat rejtő kalandparkká egyszerű gázkeverékek tömegéből.