Óvodás koromban szerelembe estem.  Bármennyire furcsának tűnhet, úgy gondolom, amit akkor éreztem, az volt az IGAZ szerelem. Közhelynek számít, hogy a gyerekeknek még teljesen tiszta a lelkük, éppen ebből kiindulva gondolom, hogy az érzéseik is sokkal őszintébbek, mint a felnőtteké általában. Persze, mint az élet összes területén, a szerelemben is fel kellett nőnünk, ami bizonyos szempontból kimondottan jó változást hozott magával. Az igazán tiszta, de egyoldalú érzelmek helyett felnőttként megtapasztalhatjuk a viszonzott és beteljesült szerelmet. Csakhogy a bökkenő is itt következik, mivel a beteljesült szerelem magával hozza a párkapcsolatot, amely a rengeteg emberi kapcsolat közül a legtöbb fejtörést okozza nekünk.

Tengernyi „szakirodalma" van ennek a témának, mivel kétségbeesetten vágyunk a tökéletesre, az igazira. A probléma, hogy arra már nem vágyunk annyira, hogy teljesítsünk bizonyos dolgokat, amelyek sajnos szükségesek a szerelem boldog beteljesítéséhez.
„Oly korban éltem én e Földön...", amikor az egyik legelterjedtebb népbetegség az önzés. Tény, hogy rettenetesen nehéz magunkba nézni és ezt belátni, pedig nagy igazság ez, ami a keresztény emberekre éppen annyira érvényes, mint a nem keresztényekre.  (Persze tisztelet a kivételnek.) Lehet, hogy azért váltak önzővé az emberek, mert a régebbi időkben még az egyén teljes önfeláldozása volt az elterjedtebb. Mindkét fél részéről a mindent a családért elv volt sokáig a meghatározó. Majd nagyot fordult a világ, és a mindent magamért vette át az önfeláldozás szerepét. Valamiért nem tudjuk egyensúlyba hozni a mérleg két nyelvét, ami ahhoz vezetett, hogy sokan képtelenek beteljesíteni szerelmüket egy boldog párkapcsolattal és házassággal. Végre nem kellene Rómeó és Júliát játszani, a szerelem szabaddá vált, az emberek többsége szabadon választhatja meg a párját. Ennek ellenére több házasság bomlik fel és több ember magányos, mint valaha. Lehet, hogy az a félelem kínoz bennünket, nehogy elveszítsük kiharcolt szabadságainkat és ezért nem vagyunk hajlandóak engedni. Jómagam sem vagyok a kompromisszumok nagy rajongója. Sokszor készítek listát magamban arról, hogy mennyit engedtem én és mennyit engedett a párom. Ilyenkor persze elönt a düh és elhatározom, hogy vége, én már engedtem eleget, most ő következik. Mégis, ha jól belegondolok, ő is így gondolhatja. Hiszen a kompromisszum éppen arról szól, hogy mindketten engedtünk, tehát 100%-ig egyikünk sem azt kapta, amit akart. Az, hogy a kompromisszumból csak a saját áldozatomra emlékszem, azt bizonyítja, hogy én is önzőségben szenvedek. De semmi gond, mert felismertem, és ha jól tudom, minden szenvedéllyel kapcsolatos betegség kezelésében ez az első lépés.

Soha nem tudhatjuk, hogy mi lesz a vége annak, ha szerelmesek leszünk, mint ahogy felkeléskor sem tudjuk pontosan, miként végződik majd a napunk, de bízunk a legjobbakban és igyekszünk ezért mindent meg is tenni. Pont ilyen a szerelem is. Bízni kell, szeretni kell, de meg is kell dolgozni érte. Nem kell mindenhez görcsösen ragaszkodnunk, hiszen sokszor ha elengedünk magunkból valamit, sokkal többel / többé egészülünk ki. Egy dolog van, aminek feladásáról az én fogalmaim szerint szó sem lehet. Ez a szeretet. „...ha szeretet nincs bennem, mit sem érek." Ez áll a párkapcsolatra, házasságra is, ha szeretet nincs benne, mit sem ér. A szeretet viszont nem múlik el, csak erős támfalakkal kell körülvenni, és ezek a támfalak bizony a cselekedeteink által épülnek vagy dőlnek romokba.

Nincs két tökéletes ember, nincs tökéletes szerelem, viszont ha két ember erősen megfogja egymás kezét hiszem, hogy hiába állnak a mérleg két nyelvén, megtalálhatják az egyensúlyt. Iszonyú nehéz, ezt nem kétlem, de íme, egy kis segítő instrukció Szent Páltól: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha."