Hosszú-táv-kapcsolat

„Hiányod átjár, mint huzat a házon"
(József Attila)

Hosszú táv. Hogyan folytatnád, kedves Olvasó, ezt a szót? Én vagy azt mondanám, hosszútávfutás, vagy hosszútávkapcsolat. Mindkettőről van tapasztalatom, mindkettőről szívesen írnék, és most az utóbbit választom.
Már augusztus óta tart a tapasztalatom.

A tavalyi húsvét számomra nem volt teljesen átélt, mivel akkor tudtuk meg, hogy akadt egy lehetőség számára Svédországban - végzős diplomásként Neki ez hatalmas lehetőség: jó nevű, nagy múltú cég, munkatapasztalat külföldön, egyszóval: mit kívánhatna még az ember? A barátok meg a sok, „nagyon okos" ismerős csupa-csupa jó tanáccsal látott el máris, ezek mindegyike a roppant racionális „minden relatív"-elven alapult: mert hiszen milyen jó, hogy nem Ausztráliába megy, ahol időeltolódás is lenne, és milyen jó az is, hogy minden nap tudunk majd beszélni, nem úgy, mint régen, amikor katonának mentek a fiúk, hogy csak levelezni tudtak, és hogy majd úgyis kibírjuk. Amiben mind van igazság, de a hiány az hiány.

Húsvéttól augusztus végéig úgy voltunk együtt, hogy végig bennünk volt összekapaszkodás, minden-pillanatot-átélés, és a félelem az elbúcsúzástól, és részemről főleg attól, hogy mihez fogok kezdeni egyedül ott, ahol már egy ideje nem kell egyedül lennem, Istennek (és pár barátunknak) hála... Mert annak, aki elmegy, mindig könnyebb: új emberek, más környezet, csupa izgalom. A negatívumokon persze hamar túl lehet lendülni, és kell is - és azt is észre kell venni, hogy mennyi pozitívuma van a hosszútávkapcsolatnak! Én például eljutottam Svédországba, többször is - pedig sosem vágytam oda, és teljesen elvarázsolt az az ország. Ezen felül megtanulok egyedül boldogulni - tudok egyedül lenni (ez nem egyenlő a magánnyal, ami ezerszer rosszabb), és nem leszek kapcsolatfüggő. Sokat tanulok önzetlenségből és őszinteségből.
A skype-on csak a beszéd van, meg a mimika - és nem tudsz ölelni, simogatni. Amit gondolok, ki kell mondanom; itt nincs virágnyelven szólás, csak a szókimondás, különben félreértés a vége - és ez nem csak a kapcsolatomban bizonyult hasznosnak. Felmerült előnyök még: rengeteg idő jut a tanulásra (4,75-ös átlaggal és egy OTDK-részvételi lehetőséggel zártam a félévet), több időt töltök a családommal, és annyi lilahagymát ehetek és akkor, amikor szeretnék! Természetesen a kapcsolatunknak is „jót tett" a távolság - amikor lehetőségünk van együtt lenni, akkor maximálisan együtt vagyunk. Új formáit fedeztük fel a kommunikációnak: régimódinak tűnik, ezen felül idő- és energiaigényes is: ő képeslapokat küld, én levelet. És ha úgy alakul, egy-két SMS is elcsattan.

Minden szépnek, jónak, reménytelinek tűnt addig, míg ki nem derült, hogy a kitűzött végponthoz képest még öt hónapot kell várni. Nem a tavaszt, hanem majd a nyár végét fogjuk újra együtt tölteni. És ilyenkor jönnek a miértek, és hogy ezt hogy, és én ezt már nem fogom kibírni... De ennek is meg kellett tanulnom az előnyeit nézni - hiszen úgysem kapok annál nagyobb terhet, mint amit el tudok viselni: utolsó éves egyetemistaként tudok majd koncentrálni a záróvizsgára, nyelvvizsgára; Neki pedig még több munkatapasztalata és tőkéje lesz majd, mire hazajön.

A legfantasztikusabb pedig az, hogy azzal, hogy már fél évet így kibírtunk, az valamit talán bizonyít: hogy erősek, érettek és kitartóak vagyunk annyira, hogy ezt komoly kapcsolatnak nevezhetjük, és talán hosszú távú lesz a hosszútáv.

Vissza a tartalomjegyzékhez