Létezik-e szerelem, halálos? Ez itt a kérdés. Gondoltam biciklizés közben, hazafelé jövet. Nem kisebb kérdés, mint hogy „Rómeó, mért vagy te Rómeó?", „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?", vagy „Amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a földön?" A kérdés persze nem a biciklin dől el, pedálozás közben. Ott visz a lendület. Tart az egyensúly. A kérdés azon a ponton dől el, ahol az egyensúlyi állapotból kibillensz.

Visky András legújabb, Gyáva embert szeretsz című verskötetének (Jelenkor, 2008) sorai mintha másról sem szólnának, mint az egyensúlyából kibillent egzisztencia, az „Én-forma" társkereső, restabilizáló mozdulatairól és nyelvéről. „Vonulni a könyv egyik lapjáról / a másikra, napi szakasz / lenni. Menni, nyomtalanul. / Hátrahagyni formátlan / kőrakásokat. Megadással / engedni, hogy lapozzanak." (A kivonulás könyve) A megadó kivonulás Mózessel, a „negyvenéves zarándoklattal" indul, majd az apa alakját ölti magára, ő az „örök fogoly", akinek a neve a könyv sorai közé van írva. Miféle könyvről van szó? Ismerjük-e úgy a Bibliát, ahogy ő ismeri: a „Szeretkezések könyve"-ként, szerelmes könyvként. Ahol az „Ő-forma" határtalan első szavával „létrehozza az Én-formát, majd mindjárt hozzálép és megszólítja". (Határtalan első szó)

Az apa, Visky Ferenc, aki a „felszabadult" Romániában is a Szabadítót hirdette, ezáltal súlyos államellenes tettet követve el, 1958-ban 22 évnyi börtönbüntetést kapott, amelyből bő hat évet le is töltött a szamosújvári börtönben. Börtönélményeiről szól többek között Fogoly vagyok és Szerelme szorongat című könyve. Az elítélt lelkipásztor családját: feleségét - született Sollich Juliánnát - és hét gyermekét a Bărăgan-alföldi táborba internálták. András, a legkisebb, egy éves volt akkor.

Haszid
1.

Olvassuk a pusztai vándorlást
Így indul a napunk

Miért nem cseréli le Isten az ő népét
Kérdeztem

Mert szerelmes
Válaszolta

Akkor az más
Akkor az egészen más

2.

Olvassuk a pusztai vándorlást
Így indul a napunk

Miért nem cseréli le a nép az ő Istenét
Kérdeztem

Mert szerelmes
Válaszolta

Akkor az más
Akkor az egészen más

A Haszidot olvasva mintha a törvény két tábláját olvasnánk. A szívbe írott, bensőbe helyezett törvényt, az én a tied, te az enyém törvényét (Jer 31,33). Férjét kérdezi ugyanezekkel a szavakkal felesége, Visky András Júlia - Párbeszéd a szerelemről című drámájában (Fekete Sas, 2003). A párbeszéd - „felülről és/vagy belülről" - az asszony fejében zajlik - kívülről monológnak tűnik -, emléknyomok íródnak lapról lapra, sorról sorra. A létszituáció egy teljesen kibillent egyensúlyi helyzet: a férj fogoly, hitéért, a Securitate börtönében valahol, nem tudni, él-e; tudni nem, legfeljebb hinni lehet. Az asszony hét gyerekkel száműzöttként a Duna-deltában, a senki földjén, nem tudni, él-e, meddig bírja még. Anginás szívroham. Haláltusa. „És ha nem él már? / Drága Angina Pectoris / kedves Halál-asszony / ha nem él már vigyél el engem is hozzá / Vigyél el kész vagyok kész vagyok / tessék üres a kezem / semmim sincs / nem markol semmit / Vigyél el Angina / Ha kezedbe vetted a szívem / hát szorítsd meg jól".

A dráma: kibillent egyensúly. Júlia drámája, hogy nincs Rómeó. A szerelmes társ nincse a tét, hogy lehet ezt kibírni. Ki lehet-e bírni. Az apa visszaemlékezésében olvassuk a letartóztatás eseményei között: „Feleségem mellett ülök az irodában egy lócán. Nem mozdulhatunk. Hátratett kezemről észrevétlen lehúzom a jegygyűrűm s a feleségem kezébe csúsztatom. Éppen idejében. Tudomásomra hozzák: velük kell mennem." A dráma Júliája ezt az aktust az ítélethirdetés eseményei között idézi fel, ahol ő is jelen van: „Mögötte álltam amikor az ítéletet kihirdette / a temesvári katonai bíróság / Néztem kopaszra nyírt fejét / így még sohasem láttam / Gyönyörű szép fej /...Ellenállhatatlan késztetést éreztem / hogy magamhoz húzzam azt a kopasz fejet / és szorítsam / szorítsam / amíg eltűnik köztünk minden különbség / Megelégedtem avval hogy megfoghattam / hátrabilincselt kezét / Ő meg lehúzta a jegygyűrűjét / és a markomba ejtette".

Halál-asszony (Mab királyné?) szorításában - „Ango angere: összeszorítok, fojtogatok" - a gyűrűk vigyázzák Júliát: „Kétszeresen el vagyok jegyezve / Itt vannak a gyűrűk / Nézd csak / milyenek egymás mellett / egyetlen ujjon". Aztán az egyik gyűrűt a másik keze gyűrűs ujjára húzva bábszínházat játszik: Rómeó Júliát hallgatja Capuleték kertjében, „Ó Rómeó mért vagy te Rómeó? / Tagadd meg atyád és dobd el neved! / ... Egy élettelen szóért cserébe / Tied életem!" Amikor Júlia kimondja: „E hely ahol állsz vesztőhely neked", kilép a játékból, tiltakozva: „ezt húzni kell / ezt a vesztőhelyes mondatot" ki kell húzni. S a vesztőhely-kertre reagálva Júlia az Énekek éneke szerelem-kertjével válaszol: „Olyan az én szerelmesem nékem / mint egy kötés mirha / mely az én kebleim között hál / Mint az Éngedi szőlőiben a ciprusfürt / olyan nékem az én szerelmesem". (vö. Énekek 1,13-14; Károli ford.) És a szerelmük beteljesedik, a két kéz a két gyűrűvel összekulcsolódik az élet-halál-misztériumjátékban, Rómeó és Júlia megpillantja az égő csipkebokrot, két oldalára állnak egymással szemben, egymás felé nyújtják kezüket a tűz felett: „A két kéz lángra kap / ég ég ég / de nem emésztődik el". Aztán megkérdezik a Nevet, választ kapnak, és végük: „Égnek de nem emésztődnek el". Mózes csipkebokor-jelenése - „ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala" (2Móz 3,2) - és az Énekek éneke elpecsételő igéi - „Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai" (Énekek 8,6) - íródnak itt egybe, a dráma „szívében", és az egész drámában, Júlia/Juliánna létében, létfolyamatában. Nem véletlen, hogy jó ötven évvel később, halálakor még mindig menyasszony Júlia, aki a Krisztusával való menyegzőre vár.

„Klasszikus szerelmi háromszög" - kommentálja Júlia szavaival a szerző. Az „Ő-forma" igéje szerint: „A hármas fonál nem szakad el egyhamar." (Préd 4,12) Az Ő-forma Én-formát teremt és Te-formát, társat. Júlia ezt mondja férjének: „én is te vagyok... és te én vagy / nem egy másik", és rögtön így folytatja: „A szerelmet, azt biztosan Te találtad ki" - az Ő-forma tehát Te-forma egyben. Lehet szeretni. „Azt mondják, az már a Te és nem a Vagyok." (Újabb ravatal)

„Szeretsz-é engem?" - kérdi Simon Pétertől Jézus, miután újra közli magát a tanítványoknak. „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged." (Jn 21,17) Tudod, hogy megtagadtalak, gyáva voltam. Mégis szeretlek. Gyáva embert szeretsz. És Jézus feloldozza Pétert gyávasága terhe alól, szeretet-kapcsolatra hívja újra, halálos szerelemre.

De vajon találna-e ma valakiben ennyi hitet: halálig tartó szerelmet? Tűnődhetek tovább, a pedált tekerve vagy a sorokat olvasva-róva, míg ki nem billent valami egyensúlyi állapotomból, el nem fogy a lendület, laptopomból a jel. Amit most tehetek, hogy próbálok azonosulni a fiúval: „Fuss, fuss, tékozló, most / te következel. Ez az utolsó / lap, az utolsó sor, utolsó szó." (A kivonulás könyve)