Ez a verssor könnyen megjegyezhető, mert szép dallama van, szinte énekelhető, dúdolható. Érzed? Ringasd egy kicsit! Belehal aki él - falat kenyér. És még nem is abba hal bele valaki, hogy nem jut egy falat kenyér, hanem pechünkre éppen a szerelembe, a boldogság hiányába, a boldogtalanságba. Nahát, akkor hogy van ez?

Tavasszal, ahogyan a nap sugara felolvasztja a fagyos földet, előcsalogatja az alvó rügyeket, úgy melegedik fel sokak szíve is, s pattan ki megannyi virágot reménylő bimbóként a „földi érzés" a szerelem érzelmeink mélységes erdejéből. Mintha a Tavasz c. kis egymondatos írás írójának lenne igaza: „Szerelmes vagyok, csak tudnám, kibe!"

Ennek ellenére íróink, költőink, népdalszerzőink vagy modernebb zenét komponáló koszorúsaink meglehetősen sötét képet festenek - koroktól függetlenül - az emberek állítólag legszebb, legmagasztosabb érzéséről.

Lássuk csak!

Szerelem, szerelem,
átkozott gyötrelem,
mért nem virágoztál,
minden fa tetején"
Népdal

„Szerelem, a szerelem felemel az égbe,
véget ér, s te lezuhansz a fekete mélybe."
Illés: Elveszett illúziók

A szerelem, a szerelem
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok."
Petőfi Sándor: Szerelem

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Azt nem mondhatjuk, hogy egyoldalúan negatív lenne a kép, hanem éppen ez a végletek között lévő érzelmi hullámzás az elgondolkodtató: így kell ennek lenni? Bele kell törődni? Így volt, így van, így lesz? Egyszer a csodálatos magasságban szárnyalni, felmelegedni a nap vonzó sugarában, másszor pedig megdermedni az érzések fagyos jégtengerében?

Miért a végletek? Soha annyi könyv nem jelent meg a párkapcsolatokról, a házasságról, a szexualitásról, mint manapság, s talán soha nem írtak ilyen nyíltsággal újságokban testi-lelki bajokról, válságokról és megoldási lehetőségekről. És a könyvek jók, segítő szándékúak. A statisztikák pedig egyre tragikusabb helyzetképet mutatnak. Válság van! Már az is az, hogy a szerelem szép érzésvilágáról is csak paradoxonokban tudunk gondolkodni?

Szerelem - boldogság - falat kenyér

Nem kisigényűség? Még ha egy nagy, frissensült cipót írt volna a költő! Vagy a valami finom sokmagos kenyeret, mazsolás kalácsot, kakaós tekercset, mindegy: valami édeset. De falat kenyér? Ne egyszerűsítsük már ennyire a szerelemet! Vagy pontosan kicsiségben fogalmazhatjuk azt, amire vágyódunk? Vagy a vágyódás ilyen fokán már ez is megáll?

A szerelembe bele lehet halni? Nem furcsa ez? Talán vicces? Mit jelent ez a túlzásnak tűnő mondat? De azt is megkérdezhetjük: van olyan szerelem, amibe nem hal bele valaki? Szerelem az egyáltalán? „Nem tudom mi ez, de jó nagyon." - jelzi Juhász Gyula. Lehet csak úgy, mai szóval „ligthosan" szeretni? Csak úgy ellenni?

Vannak persze téves (tévés!) felfogások is szerelemről. A való világ szerepjátékos társadalmában a tucatnyi ember között gyakran esnek úgymond szerelembe egymással. Aztán nagy országos tragédia közepette szépen össze is vesznek. Már ha az tényleg szerelem volt. Gondolhatja magáról bárki is, hogy a kényszerű összezártság, a hormonok játéka igazi szerelemre lobbant bárkit is pár nap alatt? Máté Péter slágere legalább őszintén kimondta: „Ez majdnem szerelem volt, és majdnem igazi vágy, egy percig fölénk hajolt, már ment is tovább. Majdnem sikerült már, egy lépés volt csak az ég, az álmok ködfátyolát te tépted szét..."

Van egy érdekes történetem a szerelem ilyesmi felfogásáról. Egyszer egy villamosra felszállva a szemközti üres ülésen egy bulvárújságot legyezgetett a belső szellő. Magamhoz vettem, mert ilyet ritkán olvasok (na persze, mindenki ezt mondja), s éppen a közepén egy akkoriban megrendezett erotika kiállításról volt szó. Néhány villantós képpel ellátott kétoldalas cikkben egy újságíró jegyezte le tapasztalatát és véleményét a látottakról, ami nyilván érzékeltette a fülledtséget, meztelenséget, különböző erotikus eszközöket, és bőven írt a látható dolgokról, amelyek inkább tartoztak a hús-hoz, anyaghoz, matériához, különböző eszközökhöz, e tárgykörben híresebb személyekhez, eseményekhez, akciókhoz. A cikk utolsó mondata ütött meg igazán, amelyben a lelkendező újságíró úgy összegzett: hogy mindent egybevetve sok színpadon, különböző monitorokon és médiumokon keresztül folyt a közönségre a szerelem. Ebben a környezetben nagyon furcsának találtam ezt a szót. Akkor kezdtem azon gondolkozni, hogy vajon én vagyok a hülye, vagy valaki tényleg azt gondolja, hogy a meztelen emberek erotikus mozgása, és vágykeltő eszközei bármi kapcsolatban lennének azzal, amit szerelemnek hívunk? Bármilyen kapcsolatban? Vagy én gondolom rosszul, és tényleg ez is a szerelmet jelzi manapság?

Ebben persze nem az van, hogy bárkit le lehetne nézni azért, mert másképpen fogja fel s szerelmet, vagy túlságosan előtérbe helyezi a szerelem a testi részét. Mert hiszen a falat kenyeret is lehet némi kéjjel enni. Lecsukott szemmel. A Kis Herceg is „húnyt szemmel ivott" a sivatagban.

Tehát: falat kenyér.

Létezik-e még ilyen? Nem inkább a látványpékség falatnyi pogácsáit esszük előszeretettel? Van-e még szerepe a falat kenyérnek? Mi ez a falat kenyér Pilinszky értelmezésében?

„Aki több napos éhezés után kenyérre gondol: valódi kenyérre gondol."

Valami kiérlelt kenyeret jelent hát a szerelem? Megkelesztett, megpihentetett, megdolgozott, ropogósra sütött cipót? Annak darabkáját? Hiszen mindennél jobban tudjuk, hogy a falat kenyér milyen hosszú ideig készül és milyen folyamatokon megy át, míg a kezünkbe vesszük és a kosarunkba tesszük. Mi mozgatja az érzéseket? Mi a szerelem legfontosabb összetevője, építőköve? Talán a szeretet? A vágy? A vonzás? A tehetetlenség? Márai válasza lehet igaz: a szenvedély mindennek a mozgatója? (A gyertyák csonkig égnek) Még jelzőként is használjuk: szenvedélyes szerelem. Mintha megkülönböztetnénk többféle szerelmet.

Ki lehet éhezni a szerelemre is. Aki sokat vár erre, az tudja. Az ember vágyik rá; van, amikor elképzelhetetlenül nagyon, máskor pedig szenved benne, tőle, szeretne szabadulni a béklyóból, kimenekedni a kalickából, kimászni a veremből, kiszabadulni a börtönből. Tényleg ilyen ellentmondásos, mondhatni fájdalmas dolog a szerelem? Tényleg belehal, aki él?

Mondjuk lehet-e nélküle élni? A falat kenyér nélkül? Tereljük személyes síkra: el tudnám-e képzelni nélküle az életem? Akkora csoda hát a szerelem, hogy teljesen elvarázsolja az embert? S mivel ennyire ragaszkodunk hozzá, őrizzük, védjük, éppen ezért sérülékeny, s ezért sértünk, bántunk meg másokat is? A szerelem olyan szép dolog, hogy érdemes megbecsülni mindent, ami a tartalmához tartozik. A másikat is. Magunkat is. Érdemes sok mindent feláldozni, odaadni és erősen küzdeni érte. Ápolni. Érdemes megőrizni mindazt az értéket, amelyet Istentől kaptunk és a másiknak adhatunk.

Még a barátságnak is vannak szerelmi fogalmai, megnyilvánulásai, hiszen nagyon szerethetik és ragaszkodhatnak egymáshoz a barátok. „Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén?" (Márai) És a szerelemnek is vannak baráti motívumai. Többen mondták azt egy szakítás után, hogy a szerelmük elvesztését sem volt könnyű elviselni, de a barátét (hogy az is megszűnt) már szinte viselhetetlen.

S eljuthatunk addig is, hogy a hitnek is vannak szerelmes összetevői. Ady fogalmazza meg egyik legszebb Istenes versében (Álmom az Isten):

„Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Istenszerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül."

És azt is tudjuk, hogy szerelmesének az Úr álmában ad eleget. (127. Zsoltár)

Gyülekezetünkben az a szokás, hogy körbeállva vesszük az úrvacsorát, s míg a négy segítő mindenkinek kiosztja a darabka kenyeret, a kezünkben tartjuk, majd egyszerre vesszük magukhoz. A falat kenyér így új értelmet kap, hiszen az egészből részesültünk egy időben, jelenti egyszersmind az egyszerrét is. A szerelmes Isten szerelmes Fiának a szeretetközösségében részesülünk. Halálból élet lesz, a kenyérből boldogság. Szennyből tisztaság.

Falatból a teljesség.