„Nem bírta a részeg férfit, aki vér szerint az apja volt. Este tíz körül keveredett haza a kocsmából, talicskával tolták haza a józanabbak, vagy a kocsmáros gyerekei, ha a saját lábán nem tudott, márpedig rendszerint nem. ... Kifordították az utcaajtó előtt, a kutya veszettül csaholt, hallotta a puffanást, érezte az idegenek szagát, a kocsmáros két suhanc fiának a szagát. Az öreg azt mondta, hagyjad már, Bundás, a kutya akkor abba is hagyta. A férfi tovább hevert az utcaajtó előtt, bent meg az asszony rettegett, hogy mikor fog fölállni, s bár első látásra nem látszott esély a műveletre, mégis sor került rá és fölállt. Rettegett, hogy mikor találja meg az utcaajtókilincset. ... Kattant, s a hang ebben a csendben, mintha valaki a dobhártyáját rúgta volna be hegyes orrú lakkcipővel, ami nem is fülzsíron, hanem a fényen csúszik be a füljáratba, abba a sötét alagútba.“

Lehet, hogy ismered azt a kattanást. Tudod, milyen az ágyban remegni álmatlanul, mert apa holnap nem dolgozik, szabadon ihatott ma és bármikor hazaérhet. Ismered, milyen, amikor a férjed azt sem nézi, hogy állapotos vagy, akkor is rendnek kell lenni, és a pénz számolva, az asszony verve jó, mondta az após is röhögve, és ilyenkor az ő felesége is mindig megrezzent. Tudod, milyen az, amikor a feleséged sakkban tart, minden nap érzelmileg sarokba szorít, zsarol. Tudod, milyen, amikor a szüleidtől soha egy dicséretet nem kaptál, de a vessző, a szíj, a slag bizony hamar előkerült. A szakemberek azt mondják rá, hivatalosan és bölcsen: családon belüli erőszak. Te azt mondod rá, általános házi pokol, ahonnan menekülni kell, de nem tudok, a mindennapos félelem, a sebek, amiket rejtegetni kell, a titkok visszatartanak...
De lehet, hogy nem is ismered közvetlenül. Boldog ember vagy! De így is tudod, miről van szó. Ott van mindez körülötted, melletted. Az egyetemen a csoporttársadnak hirtelen mozdulattal nyújtod a jegyzetet, amit kért, és ő reflexből összerezzen, maga elé tartva a kezét. Amikor a tanítványod tornaóra előtt azt hazudja, hogy beteg, de te ismered, csak nem akar átöltözni, mert akkor meglátnák a társai a múlt este eredményét a testén. Hallod az egy emelettel feljebb lakó szomszédasszony sikítását éjjelenként, amikor veri a férje. Közös élményünk. Körülvesz bennünket, mi csendben összeszorítjuk a szánkat, elfordulunk, és valahol nekünk is fáj a tehetetlenség.
A puszta tények: Magyarországon minden második, halállal végződő erőszakos bűntény családon belül történik, minden hónapban legalább egy gyerek, minden héten legalább egy nő áldozat lesz. A rendőrség nem tud hathatós védelmet nyújtani, a hatályos törvények nem megfelelőek a helyzet kezelésére. Igaz, a legtöbbször nem is lehet beavatkozni, hisz a sérelmek rejtve maradnak, az áldozatok hallgatnak, nem beszélnek, tűrnek és szenvednek. Ugyanúgy, mint a környezetük: ami a családban történik, az magánügy, mondják, abba nem illik beleszólni (aztán ha tragédiába torkollik a dolog, lehet bólogatni, hogy ezt előre lehetett látni...). Tabu, nem lehet téma az erőszak. Nem beszélve arról, hogy nem csak fizikai bántalmazást lehet elkövetni, ide tartozik az elhanyagolás, a pszichológiai és a nemi erőszaktétel is. Az eredmény szorongás, félelem, fizikai és lelki sérülések.
Áldozatok, akik ott vannak mellettünk. Azok az emberek, akik számára a legfontosabb közösség, a család nem az, aminek lennie kellene, azaz biztos háttér, ahol meg lehet élni a feltétlen szeretetet, az élethez elengedhetetlen bizalmat. Földi pokollá lett, embernyomorító börtönné. Mi is felelősök vagyunk. Te is. Én is. Ha hallgatok, ha tehetetlenül elfordítom a fejem, ha beállok a sorba, hogy nem illik ebbe beleszólni. Ez közös terhünk.
Ugyanis felelősök vagyunk értük. Az elfordított fej, a csukva maradt száj bűn. Felelősök vagyunk mint keresztyén emberek, jézusi úton járó tanítványok, akiknek nem szabadna elmenni a szenvedő mellett. Ez is egy Jerikó felé menő út, és az út mentén családtagjaik által kifosztott, megsebzett emberek fekszenek. Kicsit forgalmasabb út, mint a samaritánus példázatában, de ugyanúgy elmegyünk mellettük, kegyes arccal, racionális érvekkel, irgalmatlanul. Le kellene hajolni, meg kellene állni, felemelni a sebesültet. Egyszerűen kiáltani, hogy ezt nem szabad! De nem tesszük, mi, keresztyének sem. Ki tenné meg helyettünk?
Fájdalmas az egyház hallgatása. Persze könnyebb szószékről szubkultúrák erkölcsi tévútjait elemezni, a globalizációt ostorozni, mint őszintén és nyíltan megemlíteni a házfalakon belüli szenvedést. Kegyességi irányzatok hitbeli különbözősége, kellemetlen politikai pártállás, vagy elmaradt egyházfenntartói járulék könnyen problémát gerjeszt, de mikor láttuk, hogy valakit egy gyülekezet vezetősége megfeddett volna azért, mert veri az asszonyt vagy a gyereket? Vagy hogy kiállt volna a közösség a szenvedő mellett? Fájdalmasan kevés, amit teszünk, mondunk ebben a témában. Pedig lenne válaszunk a halálba hajszoló szeretetlenségre, egy olyan Istentől tanultuk, aki haláláig szeretett minket.
Hallgatunk. Vagy rosszul szólunk. Könnyebben találsz olyan írást az interneten keresztyén oldalakon, hogy hogyan büntessük, fenyítsük meg a gyerekünket – szinte használati utasítást mellékelve –, mint olyant, ami a családon belüli erőszak áldozatairól szól! Van egyáltalán ilyen, van ennek fóruma? A „Kontrasztkiállítás“ fehér holló, másról én nem tudok. Ha megtörtént veled, és elmeséled, leteszed a terhet, furcsán néznek rád, zavartan. Ha tenni akarsz az áldozatokért, nem fogod tudni, hol kezdd el. Miért? Mert gyengék vagyunk? Mert nem merjük bevallani, hogy eddig nem tettünk ez ellen semmit, gyáván és tehetetlenül?

„Még ilyenkor is, amikor a kocsmáros gyerekei vagy valaki más talicskával tolta haza a férfi apját, még ilyenkor is képes volt az ágyat elérve ezt végigcsinálni, s aztán az asszonyt kizavarni a lakásból, bár nem is kellett zavarni, mert amint kirepült az ágyból, már maga is igyekezett elhagyni a szobát, s inkább az udvaron éjszakázni, ahogy a tyúkok, amikor egy veszekedés miatt elfelejtette becsukni őket.“

Nem volt ebben részed, de nem akarsz csendben lenni, segíteni akarsz annak, akit otthon bántanak? Képes leszel krisztusi szeretettel bizalmat gyűjteni aköré, aki küzd és segíteszelőrángatni a szőnyeg alól, amit oda söpörtünk, mindannyian? Talán ha többen tesszük, ha a keresztyén közösségek is ráébrednek, hogy nem csak pár családterapeuta és pszichiáter feladata az odaállás, hanem mindannyiunké, valami változhat.
Még mindig szenveded, vagy a múltadban hordozod? Még mindig menekülsz? Félsz, hogy megbénít, vagy ugyanezt fogod tenni? Nem csak menekülnöd lehet. Nem kell titkolnod, tűrnöd, szégyenkezned, ha megtörtént. És nem is kell megismételni. Az evangélium bilincsek letöréséről szól, újraindulásról, gyógyulásról. Hogy megtörheted az ördögi kört, hogy megszakíthatod generációk láncát. Sokaknak sikerült. Nekem is. Neked is fog. Isten megígérte.

(Az idézetek Háy János „A gyerek“ című regényéből valók.)