Micsoda különleges napok ezek, micsoda különleges este… nemrég még hozsannáztak, azóta meg újra és újra sarokba akarnak szorítani. Kegyes álarcaik mögül vigyorgott a kísértő… s én, pont én voltam, én vagyok… az ellenség… hány tagadást éltem meg azóta, hogy itt vagyok veletek, még egy kis ideig… de jó megpihenni ebben a szobában, milyen jó a vacsora illata…
Csak azt lehet elárulni, aki szeret minket, akit szeretünk. Milyen könnyű is lenne, elárulni őket, itt maradni, elkerülni messzire a kertet, a templomot… a kínzást és halált… elárulni, eladni mindent azért a látszólagos békés, látszólagos életért… gyógyításkor, áldásosztásnál, ételszaporításnál, bűnbocsánatnál, tanítás közben mennyire szerettek, kosarakat lehetett volna megtölteni lelkesedésükkel, ötleteikkel… most meg egy szeretet-morzsa is alig akad, igaz, Péterek, Júdások, Tamások… ti mindannyian?

Mindig azzal az első árulással kezdődik, amikor kiderül, hogy hiányzik egy őszinte mozdulat, a jelenlét. Mindig azzal az első árulással kezdődik, amikor kiderül, hogy a másik áruba bocsátotta titkodat, szívedet. Ahogy abban a kertben is történt, ahol összetört szívvel őrködik azóta az angyal azzal a lángoló pallossal… Mindig az árulással kezdődik, amikor nem hisszük el, hogy a másik tényleg olyan komolyan gondolja, ahogy mondta… és mi hetyke tudatlansággal, félvállról vesszük az ígéretet, a szeretetet… micsoda borotvaélen botorkálunk a kézmosóvíz felé.
Eladni csak azt lehet, amit már nem szeretünk... akit nem szeretünk, akire nincs szükségünk, akihez nem kötődünk... ahogy nézlek titeket, tucatnyi kiválasztottam, hallom szívem kérdését: szükségem van rátok? És rád? Látnod kell, meg kell értened, meg kell érezned, el kell hinned, fel kell ismerned!

Olyan furcsán néz ránk, mintha gondolatban nem is itt lenne….

Itt ülünk, bár ünnep van, mégis olyan kellemetlen, feszült a hangulat… micsoda viták és szavak! Kiráz a hideg, ha a templomról szóló jövendölésére gondolok… Mintha tegnap lett volna itt köztünk az az asszony a kenettel, aminek úgy örült! Mi lesz még itt? Sündörögnek körülöttünk ezek a farizeusok is, csöpög szavaikból az ártani akarás … csak azok a pogány rómaiak ne jöjjenek …
Mikor folytatod a takarítást? A templom után jöhetne a palota, aztán a helyőrség… mikor? Mikor adsz jelet? Mert a te jeledet vágyom, félem, hiszen te leszel az, aki beteljesíti álmaimat, ugye? Ugye nem hagysz cserben engem?
Félek, hogy elmaradok mellőled… olyan hallgatag most a szívem is… csak valami halk suttogást hallok lenn a mélyben… kicsoda lesz az a…. ???
Mi? Mit csinálsz azzal a kenyérrel? Nem, nem… ne így, nem így kell… hát tényleg komolyan gondoltad, mindháromszor… jajj… mi lesz az álmainkkal, mi lesz velünk… Nélküled?

Fáj, fáj ahogy összetör és széttép! Fáj, hogy mindegyik ezt teszi velem … Én vagyok az, amit megtörnek… Akinek nincs más lehetősége. Nincs más terített asztal, nincs kisgyermek vagy édesanya, csak Ő és ők. Csak Ő, aki megtörtségemet szeretettel említi, csak az ő kezében, csak őmiatta dicsőség szétmorzsálódni, vekni helyett az ő megtört testének lenni. Ó, de hányszor árultak el nemtörődöm lelkészek és úrvacsorázók, akik öröm nélkül, mélán és kedélybetegen elrágtak, aztán lenyeltek, elfelejtették azokat a szavakat… hányszor adtak el, anélkül, hogy tudták volna, az ő megtöretett teste lehetek, hányszor dobtak ki…

Milyen jó megpihenni ebben a szobában, milyen jó a vacsora illata….
Fűrészpor ízű ez a hús, rágós a kenyér, a bor olyan fémes ízű. Látom, látom szemeitekben, gesztusaitokban a félelmet, a kérdéseket. Drága barátom, „amit tenni szándékozol, tedd meg hamar”! Így. Most válik végérvényesen nyilvánvalóvá ki vagyok. Szeretem azt a kertet… szeretek ott imádkozni … énekelni… de előtte… vegyetek a kenyérből és igyatok a borból… mindannyian.