Képek. Képek a fejünkben: magunkról, a másikról, a világról, az Istenről.
Annyi, de annyi van belőlük, hogy mindnyájan nyithatnánk egy-egy kiállítást. Sorra járhatnánk az egymás képeit kiállító galériákat. Sokat profitálhatnánk ebből – mindannyian.
Képek. Képek a fejünkben. Ki az alkotó? Tényleg mi volnánk azok? Mi rajzoltuk, festettük ezeket a láthatatlan, mégis minket meghatározó képeket? Vagy ott van bennük egy-egy idegen ecsetvonás: a szüleinké, a kultúránké, a vallásunké, a papoké, a korunkat meghatározó eszmeáramlatoké, a divaté, vagy épp a hagyományé? Vajon van benne egyáltalán autentikus vonás? Egyetlenegy, ami tőlünk származik, ami belőlünk jött, ami nem felületes, ami mentes minden külsőtől, ami a mi tapasztalatunkon alapul, amiben benne vagyunk, ami mi vagyunk?
Elválasztható-e a kettő egymástól? Idegennek kell-e nevezni mások ecsetvonásait saját képeinken? Mi az idegen és mi az önmagunkkal azonos? Mitől, miért, hogyan, mikor válik azzá? Mikor van itt a képek korrekciójának ideje?
Megannyi kérdés – nem feltétlenül tudom a válaszokat.
Azt tudom, hogy néha kezd átrajzolódni egy-egy kép. Valamiért nem használható a régi formájában tovább. Akkor át kell rajzolnunk, vagy le kell cserélnünk. Az előző századfordulón élt költőnk, Dsida Jenő is ezt tette. Krisztus képével.

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei.

Ez az ő Krisztusa. Életének egy pontján. Nem tudjuk, milyen volt előtte, nem tudjuk, milyen lett utána. Megmaradt-e szürkének, fáradtnak, hozzánk hasonlónak, egészen emberinek, vagy más vonásokkal is gazdagodott, esetleg újra lecserélődött.
Nem kell azonosulnunk vele, nem kell elfogadnunk. A versben megjelenő gondolat és tett mégis fontos mozzanat – talán mindannyiunknak. Független attól, hogy otthonainkat, templomainkat „díszítik”-e Krisztus-ábrázolások. Mert a fejünkben él egy Krisztus-kép.
Él a lelkünkben is. A kettő nem mindig ugyanaz. Hajlamos vagyok most azt mondani: a fejünkben élőt mások festették. A lelkünkben élőt az Isten. Így talán nem is festők vagyunk, vagy grafikusok. Restaurátorok. Dolgunk, hogy szép lassan, idővel, az életünkben előre haladva, megérzéseinkre, tapasztalásainkra hallgatva lefejtsük a felszín rétegeit.
Nincs más dolgunk a többi fejünkben élő képpel sem…
S akkor lesznek a képek. Amik megszűnnek elválasztóak lenni. Összekötnek minket, hisz ugyanaz a kéz alkotta.
Összekötnek.
Miként a kereszt.
Krisztusé.