Nem esik messze az alma a fájától – jutott eszembe, amikor megnéztem az Ádám almáit, s azon törtem a fejem, mire is való a filmben az alma, ami szinte az orosz ikonok, tarkovszkiji ikonikus filmnyelv képi erejével mutatja meg egy almafa színeváltozásait, így válik dogma-film helyett ikon-filmmé, mindezt már-már abszurdba hajló groteszk humorral tálalva. De mielőtt belépnék Ádám alma-terébe, nyíljon meg kicsit a Gengszterek fogadója is, amit szintén a dán Anders Thomas Jensen írt és rendezett. A 2000-ben bemutatott akció-vígjáték, vagy inkább krimi-groteszk már tényleges kilépés a dogma-film keretei közül, ami, úgy tűnik, szűknek bizonyul Jensen írói-rendezői tálentuma számára, hisz legalább annyira vonzódik az emberi világ groteszk és abszurd szerkezetének bemutatásához, szimbolikus-képi megjelenítéséhez, mint a Dogma kozmetikázatlan valóságábrázolásához.

Nos, a négy nagyon is karakteres és valóságos gengszter számára valahogy nem jönnek össze a dolgok. Hiába profik a szakmában, egy fatális tévedés – eladhatatlan csempészáru – következtében a kisfőnök, a már élete felezőjéhez érkező Thorkild a nagy maffiafőnök, Eszkimó adósává és hűbéresévé válik, társaival együtt. Egy sikeres széfrablás után azonban meglépnek a lopott pénzzel, és egy erdő közepén, egy elhagyott fogadóban kötnek ki – mintha csak mesében történne mindez, nem véletlenül hangzik el Andersen neve is a filmben, s nem véletlenül idéz a nyitó és záró kép anderseni hangulatot. A fogadó kényszerű állomás a menekülő gengszterek életében – sebesülés éri egyiküket, amit ki kell heverni –, de a mesei átváltozás, átalakulás terévé válik. Megnyílik a szereplők belső szobája, és sorra megismerjük kamaszkori élményeiket, amelyek eltávolították őket családjuk álszent és erőszakos (kis)polgári rendjétől, és lázadóvá, majd bűnözővé váltak.
Thorkild apja tizennyolc évet töltött egy almafa nevelésével, s életműve gyümölcsét várja áhítattal, feleségével és kamasz fiával együtt. A fán érő, pirosló három alma – tényleg, mint a mesében – a fiú három próbájává válik. S itt már, ugye, bibliai szimbólum is a három. Nemcsak az édenbeli kísértésre, hanem Jézus megkísértésére is utal. A kamasz Thorkild inkább külön szobát szeretne magának, minthogy részesüljön az alma szentségében és apja szüntelen horkolásában, amitől nem tud aludni. Ám a szülők érzéketlenek a fiú szükségeire, az apai életmű – „Az én almafám. Az én almáim.” – bűvöletében élnek, groteszk tükrét mutatva meg az isteni tudás helyett magán-emberivé váló tudásnak, önbecsapó illúziónak. A kamasz fiú végül is nem tud ellenállni a kísértésnek, és megeszi az első almát. De kérése – a külön szoba – nem jut el az apai/anyai fülekhez, tette a legsúlyosabb bűn, a szülői értékrend iránti lázadás manifesztumává válik. A második almát otthagyja a fán, de körberágja. A harmadikat pedig kék színű festékbe mártja. A következő képen a kék alma mellett már az apa testét is látjuk lógni: felakasztotta magát.
Nem esik messze az alma a fájától – Thorkild, valahol az életfelezője körül, szembesülni kénytelen elrontott életével, mintha a dantei erdőbe jutott volna maga is: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.” Mintha a saját, gengszteri életműve sem lenne több, mint az apja három almája. A fordulat, ami az erdő közepén bekövetkezik az életében, s aztán a társai életében is, az eredethez való visszatérés, az élet fájára = fogadójára való rátalálás metaforájává válik. „Itt és csak itt van az a hely, ahová mindig is tartoztak.” A groteszkül kicsavart, kificamodott emberi világban a mese evangéliuma állítja helyre a rendet: teszi gengsztereinket vendégfogadó és -szerető lényekké, ami persze nem megy áldozat – alma-, állat- és emberáldozat – nélkül, még a mesében sem.

Az Ádám almái (2005) című filmben Jensen mintha a gengszterek groteszk meséjét folytatná, írná tovább. Az isten háta mögötti parókia, templom és templomkert kis közössége – akár valami abszurd fogadó – közmunkára ítélt bűnözőkből áll, az alkoholista és kleptomániás, lecsúszott teniszbajnok, Gunnar, és a kizárólag olajkutakat rabló, hazája függetlenségéért küzdő arab bevándorló, Khalib mellé új jövevény érkezik, a bőrfejű, neonáci Adam. A fura, deformált figurákból álló közösség vezetője Ivan, a lelkész, aki talán a legfurább figura mindőjük között. Együgyű hitével mintha nem akarná felfogni a körülötte lévő valóságot. Pontosabban csak a hitéből és személyiségéből fakadó sajátos szűrőn keresztül, ami tagadja a gonosz létét az emberben, hiszi, hogy a bűnös visszavezethető eredeti jóságához, hogy minden rossz a sátán által küldött próba, ami legyőzhető, mert Isten mellettünk van.
A kételkedő, luciferi szellemű Adam szembesíti őt a valósággal: nyomorúságos gyermekkorával, fia fogyatékosságával és felesége öngyilkosságával, ráadásul brutálisan összeveri, ám a lelkész továbbra is minden rosszból csak a jót szűri ki. De milyen áron: füléből folyni kezd a vér, hiszen a hitét érte támadás, és a hitet közvetítő szerv – „a hit pedig hallásból van” (Róm 10,17) – mutatja meg az áldozatot. A vér egyszerre mesei és evangéliumi motívum: nincs rá fizikai magyarázat, akkor indul el a vérzés, ha Ivant mélyen érinti valami, és egy fantasztikus méretű, röplabda nagyságú agydaganatra utal Ivan fejében, ugyanakkor Krisztus sebére is, ami hol itt, hol ott vérzik fel újra a legendáriumokban. Mintha az evangéliumi törvény – „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval” (Róm 12,21) – valóban a szívébe-lelkébe-elméjébe lenne írva, hatalmas szűrőként védve meg őt a világ gonoszságától.
Pedig úgy tűnik, a szűrő felmondja a szolgálatot. Az Adam szobájába Ivan által betett Biblia időnként leesik a komód tetejéről, és mindig ugyanott nyílik ki: Jób könyvénél. Adam eleinte csak félredobja a Bibliát, de aztán felfigyel a szokatlan ismétlődésre. Maga is kipróbálja, többször leejti, de a könyv nem tágít: Jób könyvénél nyílik ki megint. Adam olvasni kezd, egészen belemerül, még az ágyában, elalvás előtt is Jóbot tanulmányozza. A teológiai kurzus eredménye a legkegyetlenebb vád, ami csak ember – Adam – szájából elhangozhat: a lelkészt és a közösséget érő csapások nem a sátántól, hanem Istentől valók. Isten gyűlöli őt, és tönkretesz az életében mindent. Ivan szűrője ezt nem bírja ki, elveszti hitét, elbizonytalanodik, s ezzel együtt a kis közösség is szétesik, ráadásul megjelenik egy neonáci csoport, Adam régi barátai, a gonosz világ maga. És akkor történik a csoda. Hisz sem a mese, sem az evangélium nem létezik csoda nélkül, ahogy nem létezik áldozat nélkül sem. Dulakodás közben elsül egy pisztoly, Ivant fejlövés éri, vére beteríti az egyik gonoszt. Ivan a földön fekszik, kitekeredett pózban, krisztusi korpusz, kinyírt áldozat gyanánt. Csakhogy a golyó az agydaganatot érte és megsemmisítette, így Iván túléli a halálos lövést, mintegy feltámad halottaiból.
Nem esik messze az alma a fájától – a tanítvány mesterétől: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha én szenvedtem, ti is szenvedni fogtok, ha az én életem gyümölcsöt termett, ti is gyümölcsöt fogtok teremni. A templomkertben álló almafa gyönyörű termést ígér, amikor Adam megérkezik, hiszen meleg volt a nyár. És az almafa sorsa mintegy stációszerűen kiábrázolja a közösség állapotát. Az almának még érnie kell, és Adam megérkezésekor azt a feladatot vállalja/kapja, hogy gondozza a fát, s majd készítsen almalepényt a gyümölcséből. Ám rövidesen, baljós jelként, a fát varjak lepik el, s az édes gyümölcsöt lakmározzák. Hiába minden próbálkozás, csak Khalib pisztolylövéseire pusztulnak és tűnnek el. Visszaverték ugyan a támadást, de előkerül az addig rejtegetett fegyver. Adam is támad, szóval és tettel, s nemcsak képletesen, hanem ténylegesen is lefejeli a lelkészt. Ekkor jön az új támadás, immáron belülről, kukacok rágják az almát, a parókia lakói leszedik hát a még ehető gyümölcsöt. Adam újra támad, Istent vádolja meg, s akkor megnyílik az ég, villámcsapás éri az almafát. Üszkös korpusza hirdeti a bekövetkezett áldozatot. S egy megperzselt héjú alma jelenti majd a folytatást: Adam az egyetlen megmaradt almából elkészíti az almás lepényt, amit a gyógyuló Ivannal együtt esznek meg a kórház kertjében. Különös úrvacsora ez, az almatestből való részesedés, hiszen minden jó fa jó gyümölcsöt terem, még ha tűz áldozata lesz is, és gyümölcseiről ismerszik meg a fa, hogy milyen. Adam, aki átélte az almafa-jelenést, elhozza Ivannak az összetartozás jelét – az almás sütin forgó napkorongot mintáznak az almaszeletek –, s a fordulat ezzel az ő életében is bekövetkezik, hiszen nem esik messze az alma a fájától.
Minden jó, ha vége jó – mondja a mese logikája. A templomkertben új almafacsemete zöldül, és a záró képsoron Ivan munkatársaként látjuk viszont – lenszőke hajjal – a hajdani bőrfejűt. Győzhet a rosszon a jó – mondja az evangélium logikája, és a Szenvedő derűs arca az érkező új jövevények felé fordul.