Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (János evangéliuma 15, 13). Így húsvét táján gyakran elénk jön ez az ige. Példálózunk is vele nem egyszer, hiszen egyházunkban jócskán vannak olyanok, akik számára a szolgálat minden egyébnél fontosabb, egy életre szóló elhívásként élik meg azt. Ám abba ritkán gondolunk bele, hogy ez a mondat valójában szó szerinti életáldozatot jelent, a Mester követését mindhalálig, pontosabban a mártírhalálig. Az utóbbi évszázadokban keveseknek adatott meg, hogy Krisztus mércéje szerinti életáldozatot hozzanak (fele)barátaikért, ám ezen kevesek között volt egy madárcsontú magyar diakonissza, Molnár Mária is.

„Quo vadis, Domine?”
Általában az emberek többsége, még a legmélyebben hívő keresztények sem akarnak feltétlenül mártírok lenni. A mindhalálig szóló engedelmesség, az áldozati bárány szerepének felvállalása magának Jézusnak is nehéz volt, hiszen nem csak lélekben, hanem testben is késznek kell lenni az áldozatvállalására. Mert szép dolog is Péter felbuzdulása, hogy ha kell, az élete árán is kitart Mestere mellett, a hajnal első sugarai azonban napvilágra hozzák emberi gyengeségét. Péter tagadása mondhatni szükségszerű: a mártírhalált nem lehet lelkesedésből „bevállalni”, mert hiába a nagy eszmék és a vallásos buzgalom, a test a zsigeri ösztönökre hallgat, és gyakran felülírja a lelki vagy a gondolati elhatározást.
Isten útjára rálépni, úgy hiszem, senkinek sem könnyű. Az emberi ésszel logikusnak és komfortosnak tűnő életút isteni „újratervezés” alá kerül, s gyakorta elhangzik a parancs, hogy a „következő lehetőségnél fordulj vissza”, esetleg jobbra vagy balra, de soha nem olyan irányba, mint ahogy az eredeti tervben volt. A mártírium elől menekülő Péter kérdése, a „Quo vadis, Domine?” Molnár Mária életében is szó szerint sorsfordító volt. Molnár Mária ugyanis nem akart külmisszióba menni. Úgy gondolat, hogy a trianoni Magyarországon van éppen elég missziós feladat. A győri gyülekezet diakonisszájaként a belmisszió majd’ minden területén kipróbálta magát, s nem ijedt meg a saját árnyékától, ha kellett, férfiakat megszégyenítő bátorsággal hirdette az evangéliumot. Azért is utazott el a húszas évek közepén Liebenzellbe, a missziói házba, hogy nyelvtudását elmélyítse, s így a belmisszió szakirodalmát és módszertanát könnyebben tanulmányozhassa.

Bárkit hívj, csak ne engem!
Éppen akkor látogatott oda Friedrich Doepke, a mánuszi misszió vezetője, s egy este beszámolt az Admiralitás-szigeteken végzett missziói munkáról, ahol emberevő pápua törzsek között végeztek szolgálatot.
Molnár Mária módszeresen hárította magától Isten hívó szavát. Mindenféle praktikákat bevetett, hogy elnyomja azt a belső hangot, amely Mánuszra hívja: német nyelvű Bibliája helyett csak a magyart olvasta, mert a Károli-fordításban ritkábban találkozott a „pogányok” kifejezéssel, a feletteseivel való beszélgetések, meghallgatások során pedig rendre alkalmatlanságáról akarta meggyőzni a misszió vezetőit. Ám Istent nem lehet becsapni, így 1927-ben megkapta a kiküldetési parancsot az Admiralitás-szigeteken való szolgálatra.
„ A lelkész hívatott és elmondta, hogy a választmány minden egyes tagja, amikor külön-külön Isten elé vitte az ügyet, és amikor együttesen is imádkoztak érte, mind arról győződtek meg, hogy Istentől van ez a nyugtalanítás, és hogy ki kell küldjenek. Nem örültem ennek. Nem vágytam luxusutazásra. Itthon akartam dolgozni, s most Isten szólított el e helyről, és küldeni akar engem egy olyan helyre, ahol senkim sincs, és senkit sem ismerek. Szobámban letérdeltem, és forró imádsággal félórai küzdelem után tudtam kimondani: Atyám, legyen meg a Te akaratod” – mesélte Molnár Mária 1936-ban a debreceni Nagytemplomban tartott beszámolója alkalmával.

Zsidónak zsidóvá, pápuának pápuává
Molnár Mária 1928. február 14-én érkezett Mánuszra, ahol tizenöt éven keresztül szolgált. Nagy hasznát vette az első világháborúban megszerzett front- és járványkórházi tapasztalatainak, valamint a Bethesda kórházban töltött éveknek. Egyszerre volt orvos, bába, védőnő, igehirdető, lelkigondozó, s ha kellett, még tűzoltó vagy emberi jogi szakértő is. Pitilu lakói szinte az első pillanattól kezdve maguk közé fogadták, s szinte anyjukként tisztelték. Ám ezt a tisztelet nem lehetett csak szavakkal kivívni.
„Hiába emlegetjük addig a Szentírást és a Krisztust, amíg nem tudjuk világosan megmutatni, hogy azt valaki komolyan veszi – írta egyik levelében, 1928-ban. – Tények kellenek itt is. Hiába hirdetem Jézus szabadítását, ha én magam hajlandó nem vagyok a halálba adni életem. Tények beszélnek. Amikor egy éjjel megyek egy beteghez, és a félénk kísérőmet hazakísérem, hogy én egyedül menjek éjfél után végig a szi¬geten: ez imponál, ez beszél előttük. És hogy az ételemet, mely nem sok ugyan, mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, hogy nekem kevesebb van, erre hoznak annyi halat, hogy nem győzöm megenni. Így azután ha kenura van szükségem, szívesen ad¬ják, de csakis Mánuszról Pitilura, Pitiluról Mánuszra nem akarnak vinni, hogy itt maradjak állandóan az ő körükben.”
Molnár Mária ezzel az odaszánással végezte a szolgálatát, nem csoda hát, hogy a háború kiélesedésekor ő volt azon kevesek egyike, aki nem hagyta el őrhelyét, hanem Mánuszon maradt a sziget japán megszállása idején is. Mártírhaláláról az itthoniak sokáig nem kaptak hírt a háborús körülmények között, és sokan reménykedtek, hogy a japánok (a németek szövetségesei lévén) nem bántották a magyar misszionáriusnőt.
Ám sajnos csalódniuk kellett. A japán katonák egy darabig valóban nem bántották a német fennhatóság alá tartozó misszionáriusokat, ám 1943 márciusában megparancsolták Doepkének, hogy azonnal gyűjtse össze a szigeteken élő fehéreket, s hajózzák be őket a 16-án érkező Akikaze nevű torpedórombolóra, ahol különös kegyetlenséggel kivégezték őket.
Közöttük volt Molnár Mária is, aki 1927-ben, kiküldetésekor ezzel a szavakkal fordult az őt támogató hívek felé:
„Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, ha¬nem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán."