Művészcsaládban nőttem fel, ezért már egész kiskorom óta jelen van az életemben a művészet. Emlékszem a sok kiállításmegnyitóra, a kecskeméti művésztelepre, a festékek illatára, és ami papíron meg is maradt, a rengeteg rajz és festmény, amit gyermekkoromban készítettem. Soha nem unatkoztam, mindig csináltam valamit. Ha valami eszembe jutott, akkor elkészítettem, és a családom ebben támogatott is.

Kisgyerekként észrevettem, hogy nekünk másmilyen a lakásunk. Mindenhol festményeket, rajzokat vagy szobrokat láttam és nem volt egyetlen egy üres faldarab sem. Nagyon szerettem apukám alkotásait, mert az ő stílusa olyan vicces, humoros és a gyerekek számára is nagyon izgalmas tudott lenni. Egyszer vasrudakból készített egy hatalmas marokkó játékot, ami nekem olyan volt, mint egy játszótér. Nagypapám munkái nagyon kifinomult és precíz alkotások voltak, róla mindig a nyugalom jutott eszembe. Apukám és a nagynénikém már abszolút a kortárs művészek közé tartoznak. Egészen extrém és egyedi dolgokat készítenek.
Sokan nem értik a kortárs művészeteket, nagyon távolinak vagy érthetetlennek gondolják. Mivel én gyermekként testközelből élhettem át a művészek világát, és ma is benne élek, ezért ezzel én kicsit másképp vagyok. A világ folyamatosan változik, így a művész eszközei és lehetőségei is. Pont az a csodálatos az egészben, hogy minden korban voltak emberek, akik létre tudtak hozni valami olyan dolgot, amivel kitűntek. Gondoljunk csak bele, hogy gyakran előfordult, hogy a kor, amiben éltek nem ismerte el őket, akiket ma „nagy művészeknek” tartunk. Van Gogh például egyetlen egy alkotását sem tudta eladni, és ma már a képei milliókat érnek. A művészek sokkal érzékenyebben élnek meg mindent a világban. A gondolataikban pedig létre is hoznak valamit, amivel ki tudják fejezni ezeket az érzéseket. Ők gyakran a legjelentéktelenebb dolgokban is meglátják a lehetőségeket, és megalkotják belőle a teljességet, ami értékessé teszi.
Én úgy gondolom, hogy Isten a mindenkori legnagyobb művész. Ő alkotta meg a legnagyobb és legértékesebb csodát. Ez pedig maga a teremtett világ és benne az ember. Mindannyiunk külön-külön egy-egy tökéletes alkotása vagyunk. Az Ő művészete nem csak a Földön, hanem a Mennyországban is él, és örökké élni fog.
Sokszor hallani azt a véleményt, hogy a művészeket a szabadság utáni vágy hajtja. Szerintem ez az érzés minden emberben benne van, de a művészetben azért tud jobban érvényesülni, mert itt nem kell megfelelni senkinek, hanem akkor tud az ember igazán különleges dolgot alkotni, ha az teljesen őszinte, utánozhatatlan és egyedi.
Sokszor éreztem mostanában azt, hogy én túl kevés vagyok a művészethez, és hogy nem is vagyok igazán tehetséges. De rá kellett arra is jönnöm, hogy nem igaz, mert nekem nem a családomhoz vagy a híres művészekhez kell mérnem magamat, hanem elsősorban saját képességeimhez. A tehetséget Isten adja, de nekünk kell használni, és folyamatosan dolgozni vele.
Én a munkáimat tükörnek látom, amiben a saját életem és érzéseim néznek vissza rám. Ez a tükör különböző darabokból áll, és mindegyiknek van története, amiben én is benne vagyok. Amikor novemberben az első kiállításom megnyílt, és a falakon láttam a képeimet, szinte életre keltek bennem az akkori érzéseim, mégis már elengedtem őket és most a többi embernek adnak új gondolatokat. Nagyon jól esett a sok pozitív visszajelzés, amit akkor kaptam, hogy sokaknak megmozgatta a lelkét, a gondolatait a kiállítás. Annak is nagyon örültem, hogy mindenki talált valami olyan képet, ami neki szól és ebből is az látszik, hogy nem vagyunk egyformák, mindenki másban találja meg a szépet, azt, ami neki szól.
A művészetben, ha keressük, megtalálhatjuk a kérdéseinkre a válaszokat és megláthatunk olyan dolgokat, amiket soha nem fogunk elfelejteni és nélkülük valami hiányozna az életünkből. Zenében, táncban, énekben, filmben, fotóban, festményben, szoborban, színházban, bármiben látja vagy hallja is meg az ember a művészetet, egy a lényeg, hogy a szíve kinyíljon és beengedje a csodát.