Van, aki azt állítja, hogy egy igazi alkotás létrejöttéhez elsősorban isteni ihletre van szükség, minden más feltétel hozzá képest elhanyagolható. Az isteni ihlet teszi a művészt és a művészetet egyaránt. A műalkotás csak általa képes elmélyült és magasan szárnyaló, ugyanakkor eddig még ismeretlen álláspontból megszólaló, új szemléletű és utánozhatatlan kifejezési eszközzé lenni.

Ezzel szemben mások azt vallják, hogy az isteni ihlet ilyetén túlhangsúlyozása csupán lila köd az alkotások körül, mesterségbeli technikai tudás nélkül nemhogy az isteni, de még az emberi hang sem képes megszólalni. Aki zongorajátékában a „boci, boci tarka" megszólaltatásának szintjén áll, soha nem fog szonátákat írni, noha a fülében soha nem hallott „isteni dallamok" hangzanak el. Minden művészi eszköznek megvan a formatechnikai követelménye, amelynek elsajátított és találékonyan variált belső törvényszerűsége az alkotás folyamatában óhatatlanul új művészi produktumot eredményez.

Mind a két véleményben van igazság, de csak a teljes igazságnak a fele. Ezért a két részigazságot csak együtt lehet elfogadni és a művészetelmélet szempontjából értékelni.

Valóban isteni ihlet nélkül létrejött mű befogadása esetében soha nem járhatjuk be az igazság rettentő vagy éppen megszentelő mélységeit, általa soha nem nyílnak meg az élet, a szerelem, a halál és az erkölcsi nagy döntések valóságának eddig ismeretlen, új metszetei. Akkor sem, ha formatechnikailag mindent tud az alkotó vagy előadó a mesterségről, ha olyan technikai bravúrokat is képes bemutatni, amelyek ámulatba ejtik a szakmabelieket és a publikumot egyaránt. Ugyanis ebben az esetben csupán a felület,(?) a művészi formát hordozó anyag elrendezése gyönyörködtet. Erre mondjuk azt, hogy magas szintű mesteri munkáról van szó. De nem művészetről. Alkotójukat pedig mestereknek vagy kismestereknek szokták elnevezni. Mondok egy példát. Szentpéteri József ötvösmester bronz és ezüst domborművei, mint a Nagy Sándor granicusi átkelése (1830), vagy a Porus király fogságbaesése (1850) szakmai szempontból ámulatba ejtő alkotások. A levelecskék, fűszálak és fegyverrészletek mikrovilágát a monumentálisan egybefogott éggel és földdel, valamint a sokaság egy kompozícióba történő eggyé rendelése, és mindezt a fém domborulatainak finomságával és mélységével megvalósítva, páratlan mesterségbeli tudásra vall. Ugyanakkor ezek az alkotások a művészeti élmény mélységeit nem érik el, s ez volt a nagy ötvösmester tragikus sikertelenségének egyik oka történelmi domborműveit illetően, amit egyébként ő maga főműveinek tartott. Ráadásul a reneszánsz és barokk korban népszerű és általa is kedvencének vallott műfaja a 19. század derekától már elveszítette érdekességét.

Az is igaz, hogy hiába van isteni ihletettség, amennyiben az nem tud mesteri formát ölteni, soha nem lesz belőle műalkotás. Márpedig a műfajokat meghatározó különleges anyag, s annak törvényszerűsége, szerkezete, alakításának és átváltoztatásának módja  biztosítja azt, hogy az ihletben megfogant művészi gondolat valamilyen műfajban formát öltsön és mások számára is befogadásra alkalmas legyen. A műfaj megválasztása sem tetszésszerű. Már az ihlet stádiumában eldől az, hogy az milyen technikával valósul meg. Ugyanis az ihlet természete olyan, hogy a lélekben már anyagi vonatkozásait feltételezve, tehát sajátos műfaját meghatározó anyagszerűség és technikai törvényszerűség talajából csírázik ki az elvetett mag. Ez azt jelenti, hogy az ihlet pillanatában a művészi forma és a művészi mondandó szétválaszthatatlan egységben jelenik meg az alkotó belső látásában vagy hallásában. Az alkotáslélektan nem ismeri a lombikszerűen szétválasztott, tiszta, igazságról szóló mélygondolatot és annak valamilyen technikai megvalósítását. Ihletett állapotban a zeneszerző csak hangokból építkező ritmust, dinamikát és kompozíciót észleli; a festő csak az általa használt festékből építkező színeket, formákat és kompozíciót vizionálja, a költő csak az általa beszélt nyelvből építkező ritmust, rímet, alliterációt, verslábat hallja. Aki isteni ihletettségét formatechnikai ismeretek hiányában nem képes mesteri módon formába önteni és kifejezni, az lehet minden elismerésre méltó és példamutató hitvalló, de nem lesz soha művész. Alkotása pedig nem művészet, hanem hitvallásának hiteles dokumentuma. Mondok erre is példát. Túrmezei Erzsébet diakonissza élete és munkája különösen a mai fogyasztói szemléletű világban feltétlenül példaértékű és követendő. Versei Krisztusnak átadott élete hitvallásának tanulságos, ragyogó és kristálytiszta megnyilvánulásai, de nem művészi értelemben vett költészet, azért, mert írójának hitvalló ihletettsége nem a verselés anyagában fogant. Az anyag, a versforma csak választott hangszere isteni ihletettségből táplálkozó hitélete irodalmi megvallásának, de nem bölcsője. Költeményeinek hatása éppen ezért nem a műfaj anyagszerűségén és technikai fogásain keresztül jutnak el a hallgatóhoz, hanem az ő személységén átragyogó Krisztus-hitén. Közvetlenül a hitvalló fénylő személysége ragadja meg a befogadót, s ez a keresztyén tanúság teszi érdekessé technikailag igénytelenebb verseit. Korunkban hasonló féloldalúság jellemzi a koncepcionális művészet alkotóit is, akik inkább beszélnek a gondolatról, de mesterségbeli ismeret hiányában nem öntik formába azt.

Mindkét esetben, legyen akár mesterember vagy hitvalló munkája, nem giccs az, amit létrehoz, hanem alkotás. Mégpedig dilettáns alkotás, a dilettanto szó szerinti, pozitív értelmében: a maga örömére, lényének önkifejezésére létrehozott mű. A giccs az igazságot tekintve mindig hazudik, azonban a fentiekben féloldalasként jellemzett két dilettáns vagy naiv megközelítés soha. Természetesen a fenti példák nyomán nem értékítélet mondunk, hiszen a hozzájuk hasonló alkotások őszinteségükben és belső örömük tanúsításában mindenkor értéket képviselnek.

A fentiek alapján kimondhatjuk, hogy a régi nagy vita: isteni ihlet vagy mesterségbeli tudás a nagy műalkotások esetében nem lehet kérdés. A művész által létrehozott igazi mű minden esetben isteni ihletből fakadó mesterségbeli tudással megformált művészi alkotás. A kettő együtt.

Amikor az Egyiptomból szabadult zsidó nép közössége kultuszi hajlék létrehozását tűzte ki célul, nem olyan embereket választottak ki maguk közül alkotóknak, akik isteni ihlettel rendelkeztek, mert akkor Mózest vagy Áront is kinevezhették volna erre a feladatra. Nem is olyan mesterembereket jelöltek ki, akik már az óhazában is bizonyították jártasságukat a fémművességben és a bőr kikészítésében, mert akkor nem születhetett volna egységes művészeti alkotás a sok-sok kéz és elképzelés nyomán. A szent sátor, a szent eszközök és a szent körzet megalkotásához azt a két embert bízta meg Mózes, akikre az Úr Lelke kitöltekezett és megkapták a bölcsesség, az értelem, és a tudomány ajándékát ehhez a különleges munkához (2Móz 31, 1-11). Becalélnek és Oholiábnak az isteni ihlet által elnyert ajándékai közül a bölcsesség (hokmáh) az Isten és a nép közötti szövetség teológiai-kultuszi ismereteit, az értelem (tebúnáh) az e kultuszból származó szellemi tartalmat, mai kifejezéssel élve liturgiai ismeretet, valamint a tudomány (da'at) pedig azt a mesterségbeli tudást jelöli, amellyel a szellemi tartalmat technikai és anyagismeretével képesek voltakmegvalósítani .  Ebből az ószövetségi példából is látható, hogy az isteni ihlet a mesterségbeli tudással együtt jár. Nem sokan vannak rendkívüli művészek, akik ezt a különös, prófétai elhívást megkapják. Ott, akkor a zsidó nép körében is csak ketten voltak, akik együtt bírhatták az ihlet mennyei magasságát az anyagismeret mélységével. A szellem és az anyag együttes ismerete illetve szeretete elengedhetetlen a próféta megszólalásában.

Ennek tudatában most már érthető, miért olyan nagy, prófétikus művészek Liszt Ferenc, a zeneszerző, Csontváry Kosztka Tivadar, a festő vagy Ady Endre, a költő. Liszt annyira értett mesterségéhez, hogy fiatal karrierjét világra szóló, vagyis más által el nem ért szintű zongora-virtuozitásának tulajdoníthatta. Ugyanakkor épp ennek köszönhette azt, hogy csak az általa tapasztalt, belső hallásában isteni ihletként fel-feltörő zenei mélységeket és magasságokat meg tudta szólaltatni, formába tudta ölteni. Csakis isteni ihletettségének és magas technikai tudásának következtében jöhettek létre olyan műalkotások, mint a Via crucis (1885), a Koronázási mise (1866) vagy a Szent Erzsébet legendája (1857-62), amelyeknek rendkívüli mélységekben megszólaló vallásossága magával ragadja a hallgatót. Csontváry, ha későn kezdte is festői pályáját, rajzai alapján ítélve technikailag jó mesteremberré képezte magát. Mégsem ez tette őt világra szóló festővé, hanem az elhívása, az isteni ihlet egész egzisztenciáját foglyul ejtő belső világossága. Űzött prófétaként hajszoltatott végig a világban egészen a Szentföldig, hogy amit megfessen, a Görög színház romjai Taorminánál (1905), a Magányos cédrus (1907) vagy a Mária kútja Názáretben (1908), vallásos áhítatra indítsa a mindenkori nézőt. Ady rövid élete a magyar verselés anyagában volt elmerülve. Magánélete ezért nem számított. Megmártózott az „ősmagyar dal rivalgásában", prófétai ihletettsége a sámándob ritmusában fogant. Károli Gáspár veretes mondatai tették őt érzékennyé az isteni üdvösségre úgy, hogy közben maga a kárhozatban égett el. Vallásosságát éppúgy nem kérdőjelezi meg senki, ahogy verselési vagy technikai zsenialitását sem, pedig nem példamutató keresztyénként élt.

S ez az a pont, ahol még meg kell említeni azt az ember számára érthetetlen és csodálatba ejtő tényt, hogy a műalkotás (hit)vallásos tartalma és hatása nem függ a művész vallásosságától, vallásos életminőségétől. Az, hogy az igaz műalkotásban az isteni ihlet és a mesterségbeli tudás együttesen van jelen, azt is maga után vonhatja, hogy a művészi minőség, sőt a műalkotás hitvallásos üzenete nem függ feltétlenül az alkotónak hitétől vagy hitetlenségétől. Attól függ, hogy elragadta-e őt az Isten Lelke tudásának technikai zsenialitásával együtt, amit szintén a Teremtőtől kapott. Akár tudatosan felismeri ezt, akár nem. Jogosan mondta Prohászka Ottokár, hogy életével Ady egyáltalán nem példaképe az ifjúságnak, de mint költő prófétaként Isten embere, s mint ilyen, a mindenkori ifjak nevelője. Csontváry egzaltált viselkedése egyik felekezet gyülekezetébe sem illene bele, mégis, aki képeit alaposan szemléli, áhítatot tarthat előtte, legyen protestáns, római katolikus vagy ortodox. Liszt, noha élete delén túl reverendát öltött, távolról sem volt a konszekrációra alkalmas személy, mégis művei mélységeiben a mai napig képes a szelleminek anyaggá, az anyagnak lelkivé történő átváltoztatására.

Kép: ADRIAEN JANSZ. VAN OSTADE, 1663.