Egy időben az egyik srácomnak az volt a szavajárása, amikor mondtam neki valamit, hogy „...és mi van, ha nem?", s azután valahogy mégiscsak lett. Nos, hát pontosan ugyanezt a kérdést - ami egy bizonyos életkorban még teljesen adekvát, ám később már inkább túlzottan is nonkonformista, és ahelyett, hogy építene, inkább rombol - vélem felfedezni akkor, amikor valamit művészetnek hívnak. A vérlázítóan semmitmondó, mocskos és ízléstelen  vagy éppen a giccses teszi fel ezt a kérdést. Arra mindenesetre alkalmasak az ilyen esetek, hogy beszéljünk a művészet jelentéséről. Azért mondom ezt, mert azt gondolom, hogy tágító és szűkítő értelemben is lehet a művészet szemantikai mélységét kutatni. A tágító megközelítésbe pedig sokszor belefér az is, ami igazából mégsem fér(ne) bele.

A tágabb értelemben vett művészet szemantikai mezejének feltérképezésére indulva azon vesszük észre magunkat, hogy valami furcsa dolog történik. Ez a hely folyamatosan tágul! Tágul, azaz egyre több dolog, alkotás, történés fér bele. Arról van ugyanis szó, hogy minél tovább vizsgálgatjuk a művészet jelentését, annál nagyobb kört kell rajzolnunk ahhoz, hogy mindaz, ami az új vizsgálódások következtében ide tartozik, beleférjen. Azonban, ez esetben eljutunk oda, hogy azt kell mondanunk, hogy alapvetően az emberi lét jelenségei, az ember által létrehozott alkotások mind a művészet körébe tartoznak. Ez azt jelenti, hogy minden művészet. A tudományos, sokszor kreatívnak mondott véleményalkotás eljuthat akár eddig is.

Az ennél sokkal konzervatívabb, azaz a másik végletet reprezentáló személy az, aki annyira leszűkít, hogy már csak a klasszikusnak van helye a művészeten belül. Innováció, újdonság vagy akárcsak a kreativitásnak egy eddig nem nagyon használt formájáról van szó? Mindegy is. Nem számít, mert nem fér bele. Körülbelül arról van szó, hogy alapvetően csak egy meghatározott elit mondhatja meg, hogy végül is mi a művészet. Vannak persze standardok, de ezek a standardok csak a jól megszokott kereteket biztosítják. Ebben nincs helye ellenvetésnek, nincs helye semmiféle „kilógásnak", hiszen ez az abszolút konformizmus helye. Konformizmus ehhez az adott csoporthoz, az az adott mértékekhez, az adott lehetőségekhez. Minden határt ez a bizonyos csoport fektet le, minden szabály általuk meghatározott. Az ő szabályaik. Konformizmus hozzájuk, és ennek a konfirmációja.

Sarkítottam, tudom. Ám ez a sarkítás nem a rossz szándék jele, hanem a veszélyekre hívja fel a figyelmet. Emellett azonban szükséges megjegyeznünk, hogy mindkét szélsőségnek megvan a maga igazságmozzanata. Az első esetben arról van szó ugyanis, hogy arra hív: legyünk bátrak arra, hogy a szokásostól eltérőt, a nem szokványosat is merjük másként látni. Merjük üdvözölni a szokatlant, az újat integrálót vagy akár a sorból kilógót. A második álláspont viszont arra figyelmeztet, hogy figyeljünk oda arra, hogy nem attól lesz valami jó, mert nem a szokásos módokat használja. Attól még, mert valami exhibicionista és nárcisztikus, még nem biztos, hogy a legtöbben művészetnek hívnánk. Sokkal inkább szemétnek. És a szemetet is lehet mutogatni, persze, meg lehet kreatívnak is lenni vele, de alapvetően nem a szemét megmutatása a cél, hanem a kreativitás.

„Hisz nem azt látjuk-e, hogy a legtöbb művész két szélsőség között ingadozik: az egyik elszalasztja mindazt, amit nem kaphat meg a tapasztalattól, mert a puszta igazságot akarja létrehozni, de ehelyett teljesen a nyers természetességhez kötődik, teljesen átadja magát ennek; a másik meg, aki végképp híjával van az igazságnak, a forma üres és gyenge látszatát hozza létre, amelyet a tudatlanok szépségként csodálnak." (Schelling) Valami hasonló van bennem is. Bár nem a szépséggel és az igazsággal, hanem inkább azzal kapcsolatban, hogy a végletek beszippanthatják a művészt és a művészetet élvező szemlélődőt is. Ma akár a giccs is lehet művészet, ha megfelelő szemszögből nézzük. A szemét is lehet érdekes és kreatív. Azonban nekem személyesen van, ami nem csak hogy nem tetszik, hanem nagyon is túllő a célon, és a megbotránkozás, az elhatárolódás miatt már nem is tudok azzal foglalkozni, hogy mi lehetett a művész szándéka. Ízlések és pofonok, avagy kinek a pap, kinek a papné. Hogy hol a határ? Erről érdemes lenne kicsit beszélgetni. Számomra ugyanis van, ami bár még művészetnek mondott,  de ettől még értéktelen. Talán ahogy létezik az igazságos háború fogalma, úgy létezhetik az értékes művészet kategóriája is... Számomra ez a középút az, aminek van értelme. Persze, mint az előbb is megjegyeztem, kinek a pap, kinek a papné. De legalább beszéljünk róla, és akkor talán az értéktelen eltűnik...