A kereszt szimbólumában a keresztyén embernek Jézus Krisztus ábrázolódik ki.
Ki Isten volt és ember, ki úgy élt emberként, hogy nem veszítette el mennyei identitását, ki összekötötte a földet a mennyel, láthatóvá, járhatóvá, nyitottá tette ezt az utat, kinek két karja, mint a kereszt vízszintes szára átölelte az egész világot, benne minden embert. Minősítés, megkülönböztetés nélkül.
Döbbenten állunk Isten páratlan tervét, Krisztus nagyságát, engedelmességének, szenvedésének totalitását látva, boldogok vagyunk, mert a kereszt nemcsak a halált, de a feltámadást, de az életet is jelenti. Akarjuk ezt a keresztet. Érezzük a páratlanságát, az erejét. Alá állunk a magunkéival, és várunk a csodára. Várunk arra, hogy az könnyebb lesz, azt letehetjük, az valahogy benne van a Krisztuséban, ő viszi majd a mienket is…
Helyettünk.

Életünk keresztje mégis nehéz. S bár Krisztus valahogy viszi azt, alapvetően mégis megmarad a mienknek.
Ezt nem értjük. Lázadunk, letesszük, elhagyjuk, szabadulni igyekszünk tőle. De keresztjeink nem hagynak el bennünket. Hozzánk taroznak.
Legtöbbször azt gondoljuk, a szenvedéseink, a sebeink, az életünk terhe, nehézsége az, ami keresztté lett az életünkben. A kereszt azonban már jóval ezek előtt felállíttatott. Mindnyájunknak. A kereszt maga az élet. A mi életünk, az emberi élet útja.
Mert megszülettünk. Emberként, a földre. Növekszünk, felnőtté leszünk, családot alapítunk, egzisztenciát teremtünk. Itt, a földön próbálunk boldogulni, előre jutni, megvalósítani az álmainkat, önmagunkat. Mégis, valahogy épp azt veszítjük el, amiért vagyunk, akik vagyunk.
Ennek a világnak a valóságában, a látható, a tapasztalható, a tér és idő bűvkörében élünk.
Innen nézzük, innen próbáljuk értelmezni az életet. A másik valóságról, mely a mienkétől eltérő, mely azon túl van, elfeledkezünk. Nem mindig és nem mindenki. Van, aki tud erről, s megpróbál e szerint élni, de a tudás nem üdvözít. Nem ad megértést, sem belső békességet. Tudva a láthatatlan valóságról egyenesen felfelé törekszünk: innen lentről. A földről az égbe. A függőleges tengelyén.
De megfeszülünk félúton…
Ahhoz, hogy tovább léphessünk, nekünk sincs más esélyünk, mint Krisztusnak: „pokolra kell szállnunk”. Önmagunk poklába.
Jung ezt a poklot nevezi tudattalannak. Elszólásainkban, álmainkban, vágyainkban, vonzódásainkban, s taszításainkban, tagadásainkban, kirekesztéseinkben, békétlenségeinkben, céljaink elérésekor is jelentkező hiány, üresség érzésében van jelen. Nagy itt a káosz. Nem látunk tisztán. Nehéz ezzel szembesülni. Nem akarjuk ezt: letagadjuk, eltaszítjuk. Ám a rejtett tartalom makacsul mellénk szegődik: belsőből külsővé lesz. Valahogy megjeleníti a környezet, a körülöttünk levő emberek, a napi történéseink: másban, másokban látjuk, éljük meg a bennünk feszülő ellentmondásokat. Már az egész élet csatatérré válik, mindenki gyanússá, minket meg nem értőkké, egyre szűkül az életünk, s beteljesíthetetlen vágyálomként lebeg előttünk a békesség, s még mindig nem sejtjük, hogy ez nem kint, hanem bent történik.
Mert egyszer meg kell bocsátani: azoknak, akik „vétkeztek” ellenünk.
Egyszer ki kell tárni a karjainkat, s minden feltétel, bántás, kritika, hitek és képzetek nélkül megölelni ezt az egész világot. Benne magunkat is… a leginkább magunkat. Egyszer el kell érkeznünk oda, hogy életünk, személyiségünk értéke nem az elvárásoknak való megfeleléstől, nem mások elismerő vagy méltatlankodó megítélésétől függ, mint ahogy boldogságunk sem az ilyen vagy olyan külső változtatásoktól. Hiába a várás és a cselekedet: beteljesedés esetén sem hozza meg, amire vártunk. Életünk, énünk értéke páratlanságunk. Czapp Enikő lehet több is a világegyetemben, a hozzám hasonlóak még többen. Még sincs még egy ugyanolyan, mint én. Értékünk önmagunkban van. A káosz alján. A sötétségben felsejlő fényben. „Personánkon” túl, a „Selbstben”. A lelkünkben élő és eleven istenképűségben.
Ez a szántóföldben elrejtett kincs. Az anyagba, a testbe zárt szellem. Szeretne megmutatkozni, szabaddá lenni. Arrafelé menni, ahová tartozik, ahonnan jött.
Csak mi vagyunk azok, akik útját álljuk.
És azok is mi vagyunk, akik kiszabadítjuk.
Mindnyájan művészek vagyunk: a magunk legbensőbb énjének megalkotói.
S Isten, a mi mesterünk, a legnagyobb művész. Egy magával, a Fiúval, a mindenséggel és velünk. Nem a mennyben van (vagy legalábbis nem csak ott): az utak kereszteződésénél. A függőleges és merőleges metszéspontjában. Ahol kisimulnak az ellentétek. Egység van. Meghalás és feltámadás. Új élet. Minden mindenekben.
Alapvetően ide vágyunk.
Hogy eljutunk-e, vagy nem, titok. Az út nem egyenes. Nem könnyű annak kuszaságában a kereszt formáját felfedezni. Felfedezve sem egyszerű menni rajta. Egyenes útról álmodtunk. Krisztusról, aki hordozza a keresztjeinket. Ám Krisztus csak int: „Gyertek utánam! Az én utam a ti utatok. Gyermekek és fiak vagytok, mint én. Nincs más út ennek megélésére!”
Aki elindul, az megérkezik. Majd egyszer. Valósággá, megtapasztalássá válik a vágy, a hit. Nélkülözhetetlenné a kereszt. Nem akarjuk már letenni. Sem elhagyni. Visszük. Megyünk. Nem kérdezzük, hová. A mi utunk ez. A névtelen művészek útja. Nevünket nem jegyzi majd művészettörténeti lexikon. Egy másik könyvben talán fel vannak írva.