Igazán nem kell messzire mennünk, hogy a teremtett világ és a természet szépségével találkozzunk. Sokszor elég csak kinézni az ablakon. A kerti munkáink elhanyagolása, nálunk például egy-két hét alatt különleges eredményt hozott: az udvarban átvette az uralmat a pitypang és gyönyörű sárga szőnyeget formázott. Habár egyszerű gyomról van szó, bevallom, egészen elkápráztatott, és teljesen megfeledkeztem róla, hogy valójában haragudnom kellene rá, amiért kérlelhetetlenül kiszorít minden más növényt a környékről.

Inkább az az Ige jutott eszembe róla, hogy „Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.”  (Mt. 6, 28-33)

Az isteni gondviselés minden percünkben jelen van. Elég csak arra gondolni, hogy a földi élet milyen törékeny és mennyire sok feltételnek kellett ahhoz teljesülni, hogy a bolygónkon számunkra is kellemes klíma alakuljon ki. Természetesen lehet rajta vitatkozni, hogy mindez a véletlen műve-e, de statisztikailag nagyon kicsi esély volt arra, hogy a világűrben ilyen magas szintű élet jöjjön létre, és ennyire hosszú ideig fennmaradjon. Aki érdeklődik a természettudomány iránt, sok helyen olvashat erről és egyáltalán nem csak vallási alapon.

Mi valahogy mégis sokszor szorongással és aggodalommal telve, a saját kis körünkben megragadva, szorosan a lábunk elé pillantva éljük a mindennapjainkat, és orra bukunk. Jó annak, aki nem és jó nekünk, ha néha-néha, akár pillanatokra is képesek vagyunk kitörni önmagunkból és Krisztusra nézni, az ő szelíd tekintetét keresve, amely a körülöttünk lévő világból, az emberszabású otthonunkból lépten-nyomon ránk kacsint.

Mennyire tudjuk értékelni mindezt? Gondot viselünk rá és vajon visszatükrözzük? Úgy mondják, hogy a teremtés koronája az ember. Valljuk be, ha ilyen a korona, mégis milyen lehet a fej... Pedig az Úr minden egyes kozmikus napon gyönyörködött saját alkotásában és örült neki, amikor létrehozta, akárcsak az apró földi művészek teszik. Az embert különös gonddal formázta az Atya a föld porából Önmaga képmására és a saját Lelkét lehelte belé. Ezért olyan találó az a hasonlat, hogy a gyermekének nevez bennünket, ahogyan ránk is hasonlítanak az ivadékaink.

Mégis az emberiség az egyetlen faj, amely önmaga ellen fordul és kiirtja a saját testvéreit. Ilyennel a természetben nem, vagy csak elvétve, különösen zord körülmények között találkozunk. Akkor mégis mi bennünk az isteni? Hol keressük azt a szikrát, amely kiemel bennünket az állatvilágból? Mi is létre tudunk hozni bonyolult, személyre szabott műalkotásokat, amelyek egészen az égig érnek, mint a Bábel tornya. Meghódítottuk a szárazföldet, a vizet és a levegőt, sőt még saját testünket is! Minden módon szeretnénk reprodukálni magunkat, hogy lenyomatokat hagyjunk és bármi áron, de elkerüljük a halált, a megsemmisülést, de minden hiábavalóság, hogy a Prédikátor szavait idézzem. Az élet titkát nem leljük sehol, mert az a legjobb helyen, Istennél van.

Az ember egyszerre nagyszerű és kisszerű, egyszerre porhüvely és napsugár. A bűnei ellenére is túlmutat önmagán, a föld, és az ég közé feszül, örökös harcban, csiszolódásban, lángolásban, egészen addig, amíg átfolyik rajta az Élet és kiárad mindenekre. Éppen ezért megnyugtató tudni, vagy inkább bizonyosságot nyerni arról, hogy létezik Valaki, aki mindig fölülnézetből lát minket, és a személyes káoszunkat is beépíti az egyetemes rendbe, amiből még akkor se törhetünk ki, ha igazán mindent megteszünk érte. Egészen a felvilágosodás koráig ez nem is volt kérdés senki számára. Melyiknek nagyobb az esélye vajon, hogy az Isten hoz létre minket, vagy hogy mi gondoljuk el Őt?

Honnan származik bennünk ez az állandó sóvárgás az örök dolgok iránt? Hogyan léphetünk ki az időtlenségből? Nekünk van valamink, ami nagyobb és több nálunk, mégis bennünk van és mi benne, ha hagyjuk. Mondhatnánk úgy is, hogy a mennyei anyaméh, vagy köldökzsinór, a Szentlélek, amelyen keresztül kapcsolatban maradhatunk a Teremtőnkkel. Ha egy vagyunk a Lélekkel, nem győzedelmeskedik többé rajtunk a halál. Ez az egyetlen, ami vonzó és szép az emberben. Nem véletlen, hogy a szenteket mind glóriával ábrázolják, mert isteni erőt, szinte fényt sugároztak és teszik ma is a köztünk élő szentek. Nem csak szimbolikusan, hanem nagyon is valóságosan. Igazi só és világosság voltak ők, akik a puszta jelenlétükkel is gyógyítottak és sok követőt vonzottak magukhoz a Szeretet által.

Talán úgy gondoljuk, ez valami egészen távoli dolog és számunkra elérhetetlen, ezért a „különlegesek", a „szépek" és a „jók" sorában keressük az áldottakat. Elfelejtjük, hogy a maga korában Jézus is megvetett, megalázott volt és még a fejét sem tudta lehajtani sehová, legvégül pedig a leggyalázatosabb halállal kellett meghalnia, de harmadnapon föltámadt és legyőzte a halált. Persze mondhatjuk azt, hogy Krisztus magas mérce nekünk és nem válhatunk Hozzá hasonlóvá és ez így igaz, Nélküle nem.

Ezért: „Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt.”  (Kol. 1, 12-23)