Mindenestől úgy csináljátok, amint én megmutatom Néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját.
Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked.
2 Mózes 25, 9; 40.

Az Ószövetség népe hajlékot készít az Úrnak. Isten egy aprólékos iparművészt túlszárnyaló részletességgel igazítja el az ősi művészeket, amint azt a 2 Mózes 9,19-ben olvashatjuk. Az útmutatást mintegy keretbe foglalja és kellő súllyal látja el az intés: ügyeljetek a formára, amit mutattam nektek! Egy formalista Istennel lenne dolgunk? Egy esztétával? Avagy egy platonistával? Hiszen a nagy görög filozófus, Platón mondta azt, hogy ami itt alant a világban van, az pusztán az örök isteni formák tökéletlen tükörképe.

A szakaszunkban rejlő evangélium azzal kezdődik, hogy a Biblia Istene - jóllehet minden tiszteletünk Platóné - nem platonista: sokkal meghittebb kapcsolatban van a művészettel és a művészekkel, mint azt Platón valaha álmodta volna.

A görög bölcs Állam című művében hírhedt kirohanást intézett a művészet, mindenekelőtt a költészet ellen. Három vádat hangoztatott: először, a költő a földi világot utánozza, amely maga is az örök formák tökéletlen másolata csupán; másodszor, a költészet káros erkölcsi hatással van hallgatóságára, ugyanis ahelyett hogy felszárítaná a szenvedélyeket, inkább táplálja és öntözi azokat, végül, a költészetnek semmi társadalmi haszna nincsen. A művészet ellen újra meg újra felhozott vádak, kivált a vallásos indíttatásúak, egytől egyig erre a platóni hagyományra vezethetők vissza. Nem árt tudni, hogy a kereszténység történetében mindegyre felbukkanó művészetellenesség kevésbé a Bibliára, inkább a platonizmusra, illetve a platonizmus által nagyban befolyásolt patrisztikus hagyományokra vezethető vissza.

A Biblia Istene, aki a formátlan káoszt formával látta el, aki a zűrből rendet teremtett, sebezhető Istennek bizonyul. A világ, amelyet teremt, nem árnyéka csupán valamely spirituális odafelvalónak, hanem maga a dolog: az isteni rend, a forma, a Szó testet ölt, s ezzel kiszolgáltatottá, szétzilálhatóvá, elronthatóvá teszi magát. Ami absztrakt és általános, az magasztosnak, univerzálisnak, átfogónak tűnik, ezzel szemben ami konkrét, helyhez, időhöz, néphez kötött, az vulgáris és kompromittálható. Itt ez a „harmadfél sing hosszú" frigyláda az arannyal bevont hordozórudakkal, arany kerubokkal: „Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két Kérub közül, amelyek a bizonyság ládája felett vannak" (2Móz 25,22). És mi minden megaláztatás éri ezt a szép tárgyat, amelyhez Isten az ő jelenlétét köti! Ide-oda cipelik, fetisizálják, eszközül használják politikai célok eléréséhez. Majd mikor a jeruzsálemi templomot lerombolják, a láda elvész. A hegyen mutatott forma mintha tökéletesen martalékául esne a történelemnek, a változandóság világának. Vagy mégsem?

Mielőtt e kérdésre választ keresnénk, kérdezzük meg még azt is, mi a jelentősége annak, hogy Isten egy esztétikai tárgyon keresztül teszi magát jelenvalóvá az ember számára. Az egész teremtett világban az ember az egyedüli teremtmény, aki Istent és a vele való párbeszédet keresi, olyasvalamire vágyik, ami nem következik biológiai, anyagi életéből, ennélfogva a spirituális világgal való kapcsolatteremtés olyan emberi képesség révén kell hogy történjen, amely az embert elválasztja és megkülönbözteti természeti környezetétől. Ez nem más, mint a művészet, a kultúrateremtés: nem véletlen, hogy a kultúra szó a kultuszból származik. A művészet az emberi mivolt leglényegéhez tartozik, s amennyiben az ember ezt a fakultását elhanyagolja, sivár haszonelvűségbe vagy éppenséggel állati létbe süllyed vissza. A művészet, éppen azáltal, hogy végső soron önmagáért való és semmiféle pragmatikus célja nincsen, ébren tartja az embernek azt a képességét, hogy meghallja Isten szavát és ráhangolódjon a spirituális világra. Isten a maga szentségét aprólékos rituális utasításokkal veszi körül: minden kicsi és felesleges dolognak jelentősége van, éppúgy, mint a művészi alkotás esetében, és a kegytárgynak éppen az az értelme, hogy - pragmatikus értelemben - nincsen értelme, éppúgy, mint a műalkotás esetében. Ez persze nem azt jelenti, hogy úgymond ne lenne „haszna", ne „hatna" arra, aki találkozik vele, ennek azonban egyik feltétele éppen az, hogy meghagyjuk a maga gyönyörűséges hiábavalóságában és ne akarjuk használni. Ekképpen Isten mivoltát és szentségét sem állíthatom a magam - akár erkölcsi megjobbulásának - szolgálatába, ha viszont pusztán „gyönyörködöm" őbenne, átalakulok. Felejthetetlen evangéliumi történet szól arról, hogy az Istenben való gyönyörködés végső soron nem egy etikai tettben (a szegények gyámolítása), hanem egy céltalan, értelmetlen - leginkább esztétikainak nevezhető - aktusban nyilvánul meg (az asszony költséges olajjal keni meg Jézus lábát).

Az imént általánosságban beszéltem a művészetről, holott passzusunkban „szakrális művészet"-ről van szó: istenfélő emberek készítenek szent hajlékot Isten dicsőségére. Platón is megmondta, államába egyfajta költőt enged be: aki az isteneknek énekel dicsőítő himnuszokat. Ez a gondolkodás is mindegyre visszaköszön, nekem is kardoskodott egy ismerősöm, hogy szerinte ha egy költő megtér, attól fogva csak hívő énekek szövegeit írhatja. Másik barátom hasonló kegyességi környezetben számtalanszor „megtért" a festészetből, mégsem tudott „szabadulni" tőle.

Ezt a hozzáállást maga a kezünkben tartott Szentírás cáfolja. Sokan, például a nagy protestáns költő, John Milton is, felhívták arra a figyelmet, hogy az efféle cenzorok a Bibliát rögvest indexre tennék, hiszen tele van megbotránkoztató, mocskos, bűnös dolgokkal: Isten elleni lázadás, gyűlölködés, házasságtörés, vérfertőzés, depresszió, öngyilkosság, hogy csak néhányat említsünk. Miképpen mutathat mindez Istenre? A válasz összefügg a megsemmisült frigyládával. Isten Igéje, amely a káoszt formába öntötte, alászállott az emberi mocsok, bűn és romlandóság világába, hogy ott egyre teljesebb értelemben megtestesüljön. A 9. és 40. versekben szereplő forma szót a Septuaginta (az Ószövetség görög fordítása) tüposznak, „típus"-nak adja vissza, ebből származik a tipológia szó, amelyet a középkorban Isten művészetének neveztek. Mi tehát az Isten művészete? Az előretekintés, a hit és a remény művészete. A Bibliában ugyanis a „típus", magyarul leginkább „előkép", mindig előretekint, azt a várakozást hordozza, hogy a jövőben, az Isten által rendelt időben megjelenik az „antitípus", amely beteljesíti, teljessé teszi azt (lásd 1Kor 10). A forma, a típus, az Isten művészete nem valamely elérhetetlen magasságban lebeg fölöttünk, hanem alászáll, egyre teljesebben testet ölt. E várakozás középpontjában a Messiás, Krisztus áll, aki valamennyi ószövetségi előképet beteljesítette: az Ige testté lett...

Miért ne kíméljük hát magunkat a művészettől, még az ezerszer kárhoztatott, sötét és kíméletlen modern művészettől sem? Mert Isten sem kímélte saját Fiát. A testet öltött Ige a létezés teljes ívét, az ember pokoltól mennyig tartó útját bejárta, nem meglepő hát, hogy a Biblia, melyet szintén az Isten Igéjének nevezünk, megmutatja a mélységet és a magasságot, a világosságot és a sötétséget. A tökéletes isteni formának meg kellett tapasztalnia a formátlanságot: „nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos" (Ézs 53,3). Ahhoz, hogy teljes életünk lehessen, Krisztussal meg kell halnunk és fel kell támadnunk. Krisztus, a második Ádám a mi személyiségünk autentikus formája, írta a nagy katolikus teológus, Romano Guardini. Ehhez azonban ki kell lépnünk szűkös, langyos, begyepesedett életünkből: „vajha hideg volnál vagy hév", olvassuk (Jel 3,15). Aki „lágymeleg", az nem él. Ahhoz, hogy életünk krisztusi formát öltsön, be kell járnunk a teljes krisztusi pályát. A művészet ennek az útnak egyes szakaszait villantja fel, eme teljes élet után vágyódik, és ezért rázhat fel langymelegségünkből, ébresztgethet álmunkból.