Olyan régen hallottam már Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjéről! Ezért, mikor az elmúlt hónapban a kezembe került, úgy fogtam, mint gyerek a karácsonyi ajándékot: ez nem ám csak olyan háttérzaj-film, amin majd vasalgatok, hanem egy teljes embert igénylő mű. A film közepén mégis úgy gondoltam, abbahagyom.

Meddig mehet el a művész anélkül, hogy istentagadásba esne, vagy éppen olyan ferdítésekbe, melyek Istent sértik? - Először csak félve és halkan merem feltenni a kérdést, mert egyéni stílus kérdése is, hogy kinek mitől nyílik ki a bicska a zsebében. De mióta világ a világ, voltak dolgok, amiket Istent tagadónak, bántónak, blaszfémiának neveztek, indexekre, tiltólistákra tettek.

Vagy nincs is ilyen kategória? Csak mi, emberek bántódunk meg Isten nevében?

Lehet, az dühít, hogy akik nem ismerik a Bibliát, azok ez alapján alkotnak fogalmat Krisztusról? Nem tudom.

Az ördög evangéliuma és a „melyik ajtón menjek be?"

Számomra mi a döntő abban, hogy mit kapcsolok ki és mit nem? Én szeretem azokat a műveket, amelyek nem prűdek, nem illemkednek, értékrendjük mégis megfelel a biblikusnak.  Gondolok  itt - sokak meglepetésére - a Tankcsapda-művekre, amelyek  nem a szépről és jóról, hanem általánosan véve a rosszról beszélnek, de aki ismeri őket, tudja, micsoda iróniával, milyen éllel.  Csöppet sem követendőnek tartva a vázolt értékrendet, nagyon aktuális társadalomkritikával. Mint ahogy Bulgakov Mester és Margaritájára sem tudok haragudni, noha az ortodox egyház sokáig vívott ellene, mint az ördög megjelenítése, az ördög evangéliuma ellen. (Évente újraolvasom a regényt) Az a furcsa, hogy erről a Woland nevű alakról végig az a kép, hogy csak rosszaságokat csinál. Mégis kiderül, hogy igazából igazságot tesz. A jó elnyeri méltó jutalmát, s rossz pedig különféle módokon kapja meg a maga büntetését. Azért sem bosszant a két fent nevezett görbe tükör, mert soha nem hazudták azt magukról, hogy Istent akarnák bemutatni a világnak.

Szupersztár, de ki?

Vannak azonban olyan művek, amelyek direkt Istent szándékoznak bemutatni valamilyen formában, valamilyen aspektusból. A Jézus Krisztus Szupersztár című filmet nagyon szeretem, mert számomra olyan mély érzelemvilággal tudta átadni a már ismert történetet, ami nagyon segített személyessé lennie. Tudom, hogy mások már ezt a poposított történetmesélést sem állhatják, nekem mégis sokat adott. Azonban kevéssé mondhatom el ezt a színházban éppen most futó Jézus Krisztus Szupersztárról, ahol a feszítő tömeget kell megtapsolnom a darab végén. Valóban nem tudom, hogy az, hogy a Jézust játszó színész is visszakocog a maga tapsáért, segít-e a dolgon, vagy csak tovább ront...

A fentiek jelzik, hogy egy-két esetben már tisztába tettem magamban, mit érzek blaszfémnek és mit nem, de számtalan ilyen és ehhez hasonló megvívandó csata van előttem. Gondolom, hogy ha a magam szubjektív rendszerébe beillesztettem még nem jelenti azt, hogy mások számára is egyértelmű a kategória, mi miért megtűrhető, vagy éppen díjazandó, és mi istentagadás. Ezért a magam szubjektív megértéseivel nem megelégedve utánanéztem még néhány vitás esetnek a nagyon közeli múlt művészettörténetében.

Templom - megszentségtelenített tér

Az anglikán egyházak tiltakoznak egy Play Station 3 egyik játék ellen, mert az a manchesteri katedrálisban játszódik, ahol a játékos kedvére gyilkolhat. A szent tér kiszolgáltatása sérti a híveket. http://itcafe.hu/hir/az_anglikan_egyhaz_tiltakozik_a_ps3_templomi_haboruja_ellen.html

Ezzel szemben az alábbi, meglehetősen kínos videó ellen senki nem lépett fel a hazai egyházi palettán, pedig a díszletet szintén egy templom adja.

„Micsoda szent fiúk - küzdünk a lelki üdvödért! Oltári szent fiúk - és le is térdelünk ezért!... Oltári szent fiúk... csípem az ostyát meg a bort..."

Ki van a kereszten?

Mi a közös Munkácsy Mihályban, Madonnában, és egy disznóban? Az, hogy mind kipróbálták, milyen a kereszten.

Munkácsy esetében kevesen reklamáltak és háborodtak fel, noha kép is készült arról, ahogyan a kereszten lóg.  (Mindez előtanulmányul szolgált a festményeihez.) Madonna esetében viszont az összes egyház fontosnak tartotta minél előbb közleménybe adni a tiltakozását.

Szintén kárhoztatott alkotások Herman Nitsch művei, ahol a meztelenség és patakokban folyó vér mellett keresztre feszített disznók sokkolják a közönséget.

Vajon az indíték befolyásolja a köz- és egyházi véleményt? Vagy vannak, akikkel szembeni előítéletünknek jó alkalmat ad egy-egy ilyen provokatív művészi megnyilvánulás? A művészek esetleg teljesen tudatosan állnak szembe a hívek által képviselt és értékelt látványvilággal és torzítják el a számukra fontos szimbólumokat?

Persze a konkrét adott esetek mögött ott motoszkál a kérdés, hogy mi a művészet. Hol a határa? Amennyiben úgy definiálnánk a művészetet, mint Istentől ihletett műveket, akkor rögtön volnának alkotások, amelyek ezen kívül esnek. De talán nem beszélhetünk sátánista művészetről? Vagy éppen ateistáról? Nem tudom...

Egyáltalán mi is a blaszfém? Istenkáromlás. Régen az isteneket próbálták ilyen esetben megbékíteni, ha valaki ellenükre tett. De mivel ma a jog a keresztény Istent nem védi (mint transzcendens valóságot nem is tekinti tárgykörébe tartozónak), így csakis emberek vallásos érzületeinek megsértését jelenti ma.  Egyes országokban nagyon súlyos vétség a blaszfémia. Pakisztánban például Asai Bibit, egy 45 éves keresztény családanyát ítéltek halálra nem túl meggyőzően bizonyított vádak alapján istenkáromlásért.  A katolikus egyház egyenlőségjelet tesz a Szentlélek elleni bűn és a blaszfémia közé, mintegy ellentettjére változott ihletként értelmezve azt. A XIII. században Aquinói Tamás így megfogalmazott ezzel bűnnel kapcsolatosan: az ember önmaga zárja ki saját magát Isten szeretetéből és megbocsátásából azáltal, hogy elutasítja Istent és konokul kitart ebben az elutasításban.

Vajon jó vagy rossz, hogy ma Magyarországon semmilyen formában nem szankcionáljuk a blaszfémiát? És azért nem tesszük, mert elismerjük, hogy egyedül Isten ítélhet, vagy csak közönyösen átadjuk magunkat a relativizáló folyamatoknak? Magam sem tudom, csak hangosan gondolkodom.

Ami biztos, hogy ma az alkotónak csak saját lelkiismerete, konformizmusa és kreativitása szab határt.