Reformátusként büszkék vagyunk a „képtelenségünkre”. Büszkék vagyunk arra, hogy nálunk az Ige és az igemagyarázat áll a középpontban. Azonban érdemes elgondolkodni, hogy néha-néha a szavak helyett egy kép is megfelelő üzenethordozó és az agyonbeszélt, közhellyé silányított evangéliumot új megvilágításba helyezi egy-egy műalkotás. A festmény, plasztika, szobor a gesztusok, mozdulatok, színek, érzések szintjén akarja elmondani mindazt, amit mi unalomig tudunk magyarázni.
Egy francia szerzetes tanárom ismertetett meg az „evangéliumi megosztással”. Első hallásra egy evangéliumi szakaszról szóló gondolatok megosztásának tűnik, de ennél sokkal több. A középpontban egy evangéliumi üzenetről szóló műalkotás, többnyire festmény áll. A festményen látható személyek, tárgyak, jelenségek közül kiválasztjuk azt, amely a legközelebb áll hozzánk, és az ő helyzetéből szemléljük azt az üzenetet, amit a kép el akar nekünk mondani. Erre egyből rá lehet vágni, hogy túl katolikus, újszerű, nem biblikus, sőt new age-es képmeditáció, ilyesmi távol áll a református hagyományoktól. De mielőtt egyből az előítéleteinket hagynánk magunk helyett megszólalni, nézzük meg a dolog másik oldalát. Egy evangéliumi üzenetről szóló műalkotás segíthet meglátni azt, ami másként rejtve maradna előlünk. Természetesen a művész szubjektív ábrázolását látjuk, de meg merem kockáztatni, egy-egy igehirdetés is, azzal együtt, hogy örök isteni igazságot közvetít, szubjektív, hiszen az igehirdető írja le és mondja el minden alkalommal.
Az evangéliumi üzenetet hordozó műalkotás jó eszköz lehet, hogy még mélyebben megismerjük az evangélium üzenetét. Sokszor hallottam a passiótörténetet, de soha nem éltem át olyan mélyen, mint amikor a Munkácsy-trilógia előtt ültem, és csak hagytam, hogy ez a három világhírű alkotás hasson rám. És lassan beszélni kezdett hozzám Munkácsy. Elmesélte, ő hogyan értette meg, élte meg Krisztus szenvedését. És ezáltal közelebb került hozzám az a misztérium, ami hitem alapja.
A műalkotás új megvilágításba helyezi magát az evangéliumot. Nem vesz el belőle, nem tesz hozzá, hanem arra biztat, hogy új perspektívából nézzem azt, amit eddig csak egy oldalról szemléltem. Megtanít arra, hogy Istent ne csak kognitív módon akarjam megérteni, megismerni, hanem emocionálisan is. Hagyjam, hogy Isten az érzéseimen keresztül szóljon hozzám. Hogy megláttassa velem azt, ami talán már régóta ott van az orrom előtt, csak eddig nem láttam, nem voltam rá érzékeny.
Persze ezzel lehet vitatkozni. Milyen műalkotás felel meg ennek, mi az, ami már gátol és nem segít a megértésben. Lehet azt mondani, hogy így pont a lényeg veszik el. Először nekem is idegen és furcsa volt a megértésnek ez az útja. De amióta megtapasztaltam, máshogy látom a kérdést. Nem vitt távolabb Istentől és az ő üzenetétől. Sokkal inkább közel hozta azt, ami a szavak miatt kezdett tőlem eltávolodni.
A templomainkat nem szabad és nem is kell képekkel benépesíteni. De egy-egy istentiszteletet el tudok képzelni képekkel illusztrálva. És szívesen megismertetném minden keresztyénnel, milyen a prédikáció nélküli, szavak nélküli, de nem szótlan igehirdetés.

Munkácsy Mihály: Golgota