Tulajdonképpen a Sikoly 4 címet kellett volna adni ennek a cikknek, mert most kerül a mozikba a Sikoly c. tini horror negyedik része, kezdhetik a fiatalok újra a mesterséges rémüldözést.

De mégsem az lett. A témát négy mozzanatban közelítjük meg:

A kérdés, a jelenség

Alapkérdés: megváltoztathatóak-e az eredeti művészeti alkotások? Mármint nem másolásra gondolok, hanem az értelme, tartalma, körítése megváltoztatására. Ha a kontextus megváltozik, magával hozza az üzenet megváltozását is? Egyáltalán van-e klasszikus mű? Mondjuk például a Sikoly az. Minek a hordozója lesz egy klasszikus alkotás? Amikor néhány évvel ezelőtt németalföldi festők szép képeivel reklámoztak egy holland identitású pénzintézetet, akkor már el kellett ezen gondolkozni. Csupán a hatás kedvéért meg szabad-e változtatni egy alkotás eredeti üzenetét, értelmét? Vagy ilyen kérdés nincs is, hiszen mindig az az értelme, ami. Sőt egy új interpretáció által felhívjuk a figyelmet az eredetire is. Bár kicsit kételkedem benne, hogy a Sikoly tini horror alapján valaki az eredetit keresné. De miért ne?

Két okból is előtérbe került az utóbbi időben Edvard Munch Sikoly c. képe, mely minden kétséget kizáróan a norvég festő leghíresebb és legjellegzetesebb alkotása mind közül: a festményen látható kiáltó fej számtalan poszteren, pólón, könyvborítón és bögrén szerepel. Egyrészt a Sikoly még Wes Craven horror-rendezőt is megihlette, aki a Sikoly c. film elhíresült gyilkosának maszkját is a kép alapján mintázta, s éppen most mutatatják be a 4. részt (az elsőt 1996-ban). Mondhatjuk, hogy a Sikoly című kép a tini horror által vált ismertté a fiatalok számára is, melyben egy fekete köpenyes, fehér álarcos szörny egy nagy késsel gyilkolja a gimnázium diákjait, előtte órákig gyötörve, telefonon rémisztgetve őket, élve a thrillerek megannyi eszközével. A festmény (-sorozat - merthogy Munch több verziót is festett) valóságos ikonná vált a populáris kultúrában a huszadik század vége felé. A másik, hogy hírnevét még tovább is fokozta, amikor több alkalommal is ellopták az oslói múzeumból a norvégok nemzeti büszkeségét jelentő képet, s hosszú üldözés és nyomozás után került aztán vissza a helyére. Már akkor is összekapcsolódott az erőteljes kép, a mondanivaló, s a bulvárújságok címlapja.

Mennyire zavaró számunkra az, hogy éppen az ismert, nagy hatással bíró alkotások kapnak egyre inkább bulvártartalmat? Felháborít ez bennünket vagy nem? Egyáltalán lehet-e arról beszélni, hogy a művészet bulvárosodik? Ha egyáltalán így van, akkor siránkozni kell-e rajta? Az egyik ilyen klasszikus, modernebb képgalériákban ma is népszerű a Leonardo Utolsó vacsoráját mintázó kép, melyen a tanítványokat híres színészek jelentik, s a Mester helyében maga Marilyn Monroe osztja a kenyér és bor helyett inkább híres mosolyát és bájait. Az interpretációt most elhagynám. Botránykép vagy eredeti megközelítés? És ez a kép még évekkel megelőzte a későbbi, nagy médiaszenzációt jelentő vizsgálódásokat Dan Brown A Da Vinci-kód c. alkotása kapcsán.

Az eredeti kép

Mert mit is ábrázol az eredeti kép? Egy fejét két oldalról fogó embert, aki egy úton vagy egy mólón kétségbeesve közeledik felénk, s valami óriási fájdalom, rémület jellemzi az alakot. Nem tudjuk mitől, kitől fél, van-e rá oka, csak a következményt látjuk. Elképzelhető, hogy a háta mögött közeledő két alakhoz is van köze. Munch előszeretettel készített párokról szóló képeket, gyakori témája az asszony és a férfi tragikus kapcsolata, amely a skandináv irodalomnak is kardinális témája - de az irodalmias téma nélküli képei is borzalmat, tragédiát sugallnak, sikoltó figurája a végzet szimbóluma. Szimbolista költőnk, Ady Endre héja-nászas szerelmes verseiben él hasonló szimbolika. De lehet ez századvégi rossz érzés, félelem a bizonytalanságtól, az egzisztencia elvesztésétől. Nyilván sok mindent bele is magyarázhat az utókor, hogyan is sejtette meg a művész a huszadik század sok félelmet keltő érzését, magányát.

Edvard Munch (1863-1944) norvég festőt úgy szokták emlegetni, mint összekötő kapcsot a 19. század vége felé a szecesszió és az expresszionizmus között. Művészetének formanyelve, szimbolikája nagy hatással volt a kor szecessziós festőire. Alkotásit szorongás, elvágyódás, pesszimizmus és borzalomlátás jellemzi. A beteg kislány (1886) sérült lelkeket ábrázol. Későbbi témái is a halál, betegség, magány, félelem, féltékenység köré rendezhetőek. Ez az öt fogalom jellemzi a Sikoly c. képet is. Az 1892-es „Tavaszi este az oslói Karl Johan utcán", az 1894-es „Sikoly" és az 1899-ben festett „Az élet tánca" a szorongást kifejező, stilizáló, szimbolista jellegű korszakának a fő művei.

A Sikoly c. művét 1894-ben festette, az expresszionizmus közvetlen előzményeként, első műveként emlegetjük, a művész ugyanazt az életérzést fogalmazta meg a festészetben, amelyet az irodalomban a már említett századvégi skandináv írók. Szorongás, elvágyódás, már-már pszichotikus pesszimizmus, borzalomlátás jellemezte művészetét. Munch stílusa stilizáló: dekoratív összefogottság és szecessziós vonalvezetés jellemzi. Szimbólumai többnyire erotikus töltésűek, úgyszólván a freudizmus illusztrációjának minősíthetők.

Maga a kép igencsak nyugtalanító, a sikolyra torzuló fej valami iszonyatos dolog bekövetkeztére utal, de ez a dolog kívül esik a képen, így a mai napig találgatásokra ad okot a festmény pontos jelentésmezeje. Maga a festő így nyilatkozott a képről: „Hallom a természet kiáltását", a közkeletű értelmezés szerint pedig a modern ember szorongásait és félelmeit érzékelteti az alkotás, amely képzőművészeti szempontból lezárta a 19. századot és bevezette a 20-ikat.

A másolat, a film, a bulvár

Az alapkérdés tehát az, hogy megváltoztathatóak-e az eredeti művészi alkotások üzenetei, vesztünk-e ezáltal, az egyébként is bulvár (felszínes) hírek világa összekeveredik-e a többivel? Vagy ez is olyan folyamat, amelyre nincs befolyásunk, nem is kell hogy legyen. Sőt még értéke is lehet. Mert itt és most azt érezhetjük, hogy két világ találkozik s össze is keveredik egymással. A búza és az ocsú. Meg kell-e egyáltalán védeni úgymond a művészetet, a művészeket, hogy ne keveredjen össze az értékes az értéktelennel, a maradandó az ideiglenessel, a mély a felszínessel? Az összekeveredésnek van hozama is: ismertté lesz valami a világ előtt. Nyilván a Sikoly c. képet ismerték többen is, de igazi népszerűsége a film megjelenése óta van. Szüksége volt ilyen reklámra? Illetve azt is mondhatjuk, hogy ez „természetes" folyamat, lehet a Mona Lisá-t bajusszal ábrázolni, az Utolsó vacsorát egy Monroe-Jézussal, A gyöngy fülbevalós lányt (Vermeer) pedig Barbieként?

Már az érdekes, hogy a „népszerűsítés" elérhet-e egy olyan mértéket, amikor telítődik az ember. Megnéz valaki eredetiben egy alkotást a képtárban, gyönyörködik benne, amikor a turisták esetleg odaengedik, s kilépve az álomból bemegy a múzeum-shopba és megveszi az a képet képeslapon, albumban (ez a hagyományos), de utána akár iratgyűjtő mappán, hűtőmágnesen, könyvjelzőn, szappanon, bonbonosdobozon, memoryn és a fantáziánk határait súroló csecsebecséken. Miért ez a határtalan gyűjtőszenvedély? Szeretnék valamit magammal vinni az élményből. Valami megfoghatót. Saját élményem: egy képtárban az egyik híres képnél nem lehetett fotózni. Engedelmes voltam, nem akartam „lopni" egy képet még virtuálisan sem, pedig a vállamon lógott a lövésre kész fényképezőgép. Az élmény viszont megmarad. Ott álltam a KÉP előtt. Az az öt perc az enyém volt és marad, enyém volt a KÉP és azt már senki sem veheti el tőlem. Csak én és a KÉP, mögötte az alkotó, a szándék és a hatástörténet. Utána a múzeum-shop kínálata ezt a pár percet idézi vissza botor tárgyakon keresztül. Legalább egy darabot elhozni az élményből, megosztani a nehezen megoszthatót. S a shopban ezer arcon és ötleten keresztül visszaköszönő arc már a feloldódást, a felszínességet jelzi. A kifelé mutató irányt. Kilépek abból a világból, az élményből, amit egy jegy vásárlásával elnyertem.

A történethez tartozik még a perui csacsapoja múmia legendás figurája is. Nemrégiben egy olasz antropológus felismerni vélte azt az alakot egy inka múmiában, amely szerinte ihletett adhatott a norvég festőnek a Sikoly elkészítéséhez. Ez olyan múmia, amelyet a Sikoly c. képhez hasonló pozitúrában találtak meg. Ugyanúgy emeli kezét az arca elé az alak, mint a képen, s arca ugyanazt a rémületet tükrözi, melyet évszázadok alatt is megőrzött a muzeális ember. Sokan gondolják úgy, hogy Munch erről mintázhatta a festményt. Mások inkább azt kérdezik, láthatta-e egyáltalán ezeket a múmiákat?

Vissza az érzésekhez

Az alapkérdéshez visszatérve: hogyan szemléljük, éljük át, fogyasztjuk a bulvárosodó művészetet? Lehet, hogy valaki azt mondja, ezt úgysem lehet feltartóztatni, őrizzük meg magunkat a saját értékeink között. A Sikoly esetében érzékenyebb lennék. Nyilván meg lehet közelíteni a félelem felől, mennyire rossz az, ha már a fogalom is átalakul? Ugyanaz az érzés fog-e el, mint a képen látható embert? Aligha.

Az eredeti kép nagyon erőteljesen tükröz egy érzést, mely akkor egy művészen keresztül sikoltott be a világba, hogy valami nem stimmel az életben, valamitől lehet félni és kell is. És én csak ettől félek, hogy ez az eredeti félelem átalakul. Ami akkor természetes jelenségként jött elő, a sikoly kiáltás volt, az most egy mesterséges félelmet keltő filmben ölt testet. Végül is kultuszt teremtett, hiszen a Sikoly figurája, annak komikus és átszerkesztett változatai száma végtelen. S az interpretáció még tovább megy, hiszen mint minden sikerfilmnek, megszületik a paródiája is. A tini horror paródiájában az eredeti félelmet keltő alak ártalmatlan és ügyetlen bohócként jelenik meg, maszkját többször is elveszítve. Az eredeti érzés hiányzik. A félelemnek, a rettegésnek, a valami elveszíthetőségének tudata. Amikor valaki egy félreeső, mégis nyilvános helyen kétségbeesik. A szorongásra okot adó korunk újrafogalmazott betegségei tükröződnek vissza, mint a pánikbetegség vagy az agorafóbia.

A sikoly mint élettani jelenség valami nagy dolgot jelöl. Több mint kiáltás, inkább halálközeli élmény. A velőtrázó sikoly, a halálsikoly valami szörnyűségre utal. A néma sikoly baljóslatú cím pedig az abortuszellenes kisfilm kapcsán lett ismertté. De nekünk, magyaroknak ugyanazt jelenti a „halálhörgés, siralom" is.

Hogyan folyik át mindez egyik művészeti ágból a másikba? A festmény, a fotó, a film és egyéb alkotások hogyan követik egymást? Gondolhatunk a Psycho eredeti filmjében a sikolyt hallató nőre a zuhanyzóban, a gyilkosság pillanatában. Vajon miért ez képkocka került a 1001 meghatározó filmet összefoglaló könyv címlapjára 21. század elején?

De egyetemessé vált a bulvár, hiszen a sikolyra sem tudunk már az interpretációk nélkül gondolni. Áthatja a kultúránkat. Félő, hogy a legtöbbünk első reakciója már az álarcos szörny, s nem a kétségbeesett és eltorzult emberi arc. Mert szorongás és szorongás közt is lehet különbség. Mint ahogyan félelem és félelem közt is. Nekem a Munch-féle a hitelesebb, mert ő megszenvedett a képért, s olyat alkotott, ami ha meg nem változtatta is a 20. század művészetét, de nyitánya, előjelezése lett annak borzalmainak. Saját félelmeim sem az ajtó mögött álló szörnyhöz, mint inkább a kérdőjelként sikoltó alakhoz közelítenek.