Médiában dolgozó emberként szívesen aposztrofáljuk magunkat alkotóként, művészként. Adott alapanyagokból teremtünk, felépítünk valamit, amit korábban előttünk senki. S ha innen vizsgáljuk, a televíziós műsorokra kénytelen-kelletlen ráhúzzuk: művészet. Hiszen egy alkotómunka végeredménye az, ami a képernyőre kerül, s vele beszövi otthonainkat, belopózik életünkbe, bekúszik gyerekszobákba, hálószobákba.
Mégis, a televízió és a művészet összefüggése visszásságot szül. Hiszen ha azt akarjuk, hogy gyermekünk a művészettel találkozzon, nem ültetjük le a tévé elé, mondván: „Fiam, művelődj, nézz egy kis ValóVilágot!”.
De hol is kezdődik akkor a művészet? Ki mondhatja meg, hogy van-e valaminek művészi értéke? A művészet nem öncélú, éppen ezért egy televíziós műsor vágóját éppen úgy nevezhetjük művésznek, mint a festőt vagy a fotóművészt. Hiszen alkotásával célja van, a megfelelő technikákkal éri el a kívánt a hatást, embereket köt le; percekre vagy akár órákra – a műsor hosszának függvényében – a varázsdoboz elé szegez minket.
Lehet korhatáros, vagy kifejezetten egy korosztályt megcélzó; lehet konzerv anyag, vagy éppen élő; hatásvadász, vagy egyszerű váltások sorozata; zenével, felirattal, hanggal vagy hang nélkül; fekete-fehéren, színesben, szépiában. Számtalan lehetőség közül az alkalomhoz, helyzethez illőt választani, a hangulatot követve, vagy éppen azt irányítva: ez is egyfajta művészet. S hogy értékes-e?
Minden bizonnyal értékes a reklám, a showműsor, a rövidfilm, az akciófilm mindazoknak, akik értenek hozzá. Márpedig így van ez a művészetekkel, az tudja a leginkább értékelni a technikai bravúrokat, aki látja a dolgok hátterét. Ettől függetlenül persze a film élvezhető lehet a “laikusok” számára, s a hozzáértés nem az élvezeti értéket, hanem – ha úgy tetszik – a művészi értéket növeli.
Számomra egy-egy zseniális beállítás, egy találó hang- vagy fényhatás, jól eltalált fényviszonyok, jól megválasztott zene növelheti akár egy akciófilm értékét is – arról már nem is beszélve, hogy a színészi játék, amely a színházra vezethető vissza, önmagában művészet.
Talán ennél is több elismerést válthat ki egy reklám. Napjainkban a média mintha rádöbbent volna, hogy önnön világát kevésbé tárta fel, s így most ontja a média világában dolgozók életét boncolgató-bonyolító romantikus vagy épp akciódús egészestéseket. Ezeknek köszönhetően tudjuk, reklámot készíteni sem olyan egyszerű. Ha pedig külön elvárás, hogy mondanivalónk legyen találó, értékes, maradandó, továbbá férjen bele 30 másodpercbe, akkor bátran mondhatjuk, hogy egy-egy jó reklám esetén egy színvonalas, magas követelményrendszernek megfelelő rövidfilmet, kis túlzással művészfilmet láthatunk.

Mindezek fényében többen egyetérthetnek abban, hogy a televízió műsorai művészi alkotások, még ha kétes értékűek, ha megkérdőjelezhető világképet, értékrendszert tárnak is elénk. Ugyan vajon ki merné számon kérni József Attilától a hangnemet, amellyel kevésbé ismert verseiben – akkor már halott – anyjához szól?
Más kérdés azonban, hogy a televízió villódzó fényfolyamában nem beszélhetünk elkülönített „művészi alkotásokról”. Az egymást követő képsorok, legyen az például egy film és a reklámok váltakozása, akaratlanul is összefüggésbe kerülnek. S ha elismerjük mindazt, hogy ezek az alkotások színvonalas művek, úgy elvárhatnánk, hogy színvonalas legyen a körítés is. Ahogyan elvárjuk, hogy egy elismert festő képeit ne egy sikátorban állítsák ki, jogos követelmény lehet az egész napos műsor szerkesztettségének színvonala. Ha ez hiányzik, ha az áradat akadozik, igénytelen vagy éppen rossz döntések sorozatán alapul, silánnyá válik mindaz, ami egyébként értékes lehetne benne. Gondoljunk csak bele, míg egy kávézó falán egy tervezett, szépen kivitelezett graffiti művészet, egy tűzfalon csupán falfirka.

A napokban egy amerikai drámát sugárzott az egyik kisebb kereskedelmi csatorna. Napjainkban divattá vált, hogy a reklám, főként pedig az előzetes kedvéért nem szakítják meg a filmet, csupán egy animáció tűnik fel valamely sarokban. Más kérdés, hogy már önmagában a reklámok is a tökéletes érdektelenségről árulkodtak, amikor levágva egy mondat végét, egy párbeszéd kellős közepén bevillan a csatorna logója.
A felháborító mégsem ez volt. Valahol a vége felé járhatott a film, a képernyőn egy kisfiú fuldoklott a medencében. Mondanom sem kell, hogy lélektanilag és történetileg is a dráma egyik kulcspontjához érkeztünk. Ebben a pillanatban felugrott a Beugró reklámja a bal sarokban. Miközben a képernyőn egy 4-5 év körül kisfiú az életéért küzdött, Novák Péter a bal sarokban az órájára nézett, majd elkezdte a kis csengőt püfölni, jelezve: lejárt az idő...

Tudatlanul s vélhetően – remélhetően – akaratlanul alkalmazott a szerkesztő olyan montázstechnikát, mely talán leginkább a művészfilmek sajátja. Két alkotás találkozásából hozott létre harmadikat, meglehetős figyelmetlenséggel vagy éppen tudatlansággal, esetleg – s ez még rosszabb – tudatosan. A filmművészet eszközeit alkalmazva maga is művésszé vált, ha mégoly morbid, felháborító módon is. S hogy hol marad az érték? A rossz alkotó is alkotó, a rossz művészet is művészet. S ha már egyre többen vélik úgy, hogy az értékek válságát éljük, úgy vajon számít-e mindez? De a legfontosabb kérdés talán az: hány néző érzékelte a kis közjátékot, s botránkozott meg akár egy pillanatra is, s vajon hányan reagáltak legyintve, mondván: ennél többet nem vártak?