A művészet nem más, mint egy szimbólumokkal dolgozó és jelképteremtő metanyelv, amelyet az ősember kezdetben arra használt, hogy isteneivel teremtsen kapcsolatot. Talán nem véletlen, hogy ma, a 21. század hajnalán még mindig az az érzésünk egy-egy alkotás csodálatakor, mintha valami magasabb hatalom szólna hozzánk rajta keresztül. Hogyan és ki által lehetséges ez? A kérdést a festészeten, a filmen és az irodalmon keresztül járjuk körül, egy-egy művész és munkái bemutatásával.

A festők közül két karakteres és erősen misztikus ihletésű alkotót emelnék ki: Hyeronimus Boscht és Csontváry Kosztka Tivadart. Látszólag nem sok hasonlóság van köztük, hiszen Bosch középkori művész volt és szimbolistaként tevékenykedett. Csontváry pedig a századfordulón élt és talán még leginkább expresszionistának mondhatnánk, de tulajdonképpen annyira egyedi festő, hogy egészen besorolhatatlan bármely stílusirányzatba a munkássága. Ugyan mindketten élénk színeket használtak, de Bosch inkább apró alakokat formázott kis felületen, amíg Csontváry hatalmas vásznakon szinte egymásba olvadó embereket és tájakat jelenített meg, amelyek szép harmóniában szorosan összetartoztak. Ami mégis közös a két festőben, hogy felsőbb sugallatra alkottak és talányos a személyük. Viszont a képeik egészen eltérő benyomást keltenek, amelyről volt szerencsém élőben is meggyőződni a velencei Dózse-palotában és a Magyar Nemzeti Galériában.

Bosch a diabolosz, azaz a szétdobáló gonosz világát mutatja be. Az apokaliptikus légkörnek megfelelően szürrealisztikus, álomszerű, torz embereket, szörnyeket és gépeket vonultat fel, amelyek korabeli szójátékoknak a vizuális megjelenítései lehetnek és ennek legjobb illusztrációja az Utolsó ítélet című triptichonja. Viszont nem hiányoznak művei közül a tisztán mennyei témák, mint az Ecce homo, A keresztvitel vagy A töviskoronázás sem, de a gyalázkodó tömeg érzékletes ábrázolása miatt még azok is kissé zaklatóan hatnak ránk. A 20. században az eretnek adamita szekta tagjának kezdték tekinteni. Úgy tartották, hogy A gyönyörök kertje című festményét a társaság rituális orgiáihoz készítette, aminek némileg ellentmond az a tény, hogy a művet a köztudottan puritán uralkodó, II. Fülöp vette meg. Ezen kívül azt is feltételezték róla, hogy alkimista volt és hallucinogéneket fogyasztott, hogy ihletet nyerjen. Mindezekre azonban nincs bizonyíték, így csak a saját szemünknek és intuíciónknak hihetünk.

A nagy magyar géniuszt, elődjével ellentétben, életében nem ismerték el. Viszont az idő őt igazolta, hiszen Pécsett egy teljes múzeumot rendeztek be pusztán másolója műveiből. Csontváry egyszerű patikussegédből lett próféta és erről az identitásáról írásaiban is beszámolt. Nem pusztán festő, hanem filozófus akart lenni, amely törekvés egyre inkább eltávolította a való világtól és a skizofréniába hajszolta. Művei sokkal kevésbé egyértelműen keresztényiek, mint a középkori látnoké, hiszen szellemiségük az akkor rendkívül népszerű ezoterikus irányzatokkal, a panteizmussal és neognoszticizmussal hozhatók összefüggésbe, amelyre jó példa a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című, pogány körtáncot ábrázoló festménye, vagy a híres Magányos cédrus című szimbolikus önarcképe. Mégis egyfajta béke, nyugalom és pozitív sugárzás, élénkség árad belőlük. Ugyanakkor Csontváry sem vetette meg a bibliai, főként az ószövetségi témákat és tájakat, amelyeket utazásai során személyesen is meglátogatott. Itt említhetjük a Fohászkodó üdvözítő, A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, vagy a Mária-kútja Názáretben című képeit.

Azonban lassan evezzünk át az alvilági Styx folyón egy másik művészeti ághoz, a filmhez, és két huszadik századi rendezőhöz, Ingmar Bergmanhoz és Andrej Tarkovszkijhoz. Bergmannak több alkotása: A nap vége, Persona, Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból is ismert, de most A hetedik pecsét című egyik korai, fekete-fehér filmjét állítanám a figyelem középpontjába. Egyrészt mert bibliai, másrészt pedig középkori témát dolgoz fel, így ebben a tekintetben Boschoz kapcsolódik. Főhőse keresztes lovag, aki a háborúból hazatérve szülőföldjére, Svédországba a pestissel és a megszemélyesített Halállal találkozik. Egy sakkjátszma ürügyén haladékot kér tőle, hogy megoldja a dilemmáját, tudniillik hogy létezik-e Isten. A mű mély beleérzéssel mutatja az emberi érzelmek és temperamentum változékonyságát, de nem ad egyértelmű választ a kiáltó kérdésre. Feltűnik benne a remény és az élet, bár csak komédiások, tehát „hivatásos hazudozók" képében, ugyanakkor a végzetszerűséget sugalló haláltánc-motívum is nagyon hangsúlyos.

A máig legismertebb svéd filmrendező hitéről alkotásai beszélnek a leghitelesebben. A protestáns otthon vallásos szigora örök tépelődő-kétkedővé tette, de talán éppen azon keresztül jelent meg nagysága, hogy nem szűnt meg soha Istent keresni. Bergman haláláig kérdezett, inkább, mint hogy konzervválaszokat adjon. Személyes kérdésein keresztül egyetemes emberi problémákra talált rá, és akarva-akaratlan így nyitott nézői számára utat a transzcendens valóság felé.

Tarkovszkij sokkal egyértelműbben foglalt állást Isten mellett, legismertebb filmjében, a Sztalkerben. Másik népszerű sci-fije a Szolarisz. A kommunizmus éveiben merész vállalkozás volt a keresztény eszmeiség közvetítése, még akkor is, ha az említett mű forgatókönyvét a Sztrugackij-fivérek Piknik az árokparton című science-fictionje nyomán írta. A történet egy elhagyatott, atomkatasztrófát mintázó terepen, rozsdásodó gépalkatrészek között, a Zónában játszódik, ahová a vezető: a sztalker segítségével belép egy író és egy tudós, hogy megtalálják a belső Szobát, ahol szívük vágya teljesül. A helyszín érdekességét az adja, hogy egy élő, ugyanakkor idegen organizmusra emlékeztet az egész terület, hiszen folyton-folyvást változtatja a küllemét, amely ezen a ponton Csontváry panteizmusához kapcsolható. Az utazók szintén szimbolikus figurák és egyikük a művészet, másikuk a tudomány perspektívájából igyekszik láttatni olyan lényeges filozófiai kérdéseket, mint, hogy mi a boldogság és a sors, miért van szükség alázatra és áldozatvállalásra, és milyen Isten, vagy egyáltalán létezik-e.

A híres orosz rendezőnek a második világháború kitörésével már gyermekkorában menekülnie kellett, de üldöztetése később is folytatódott, ahogy markánsan kinyilvánította hitvallását a Sztalkerben. Olyannyira így volt ez, hogy kétszer kellett leforgatnia a filmet, mert az első kópiát az Állami Filmbizottság tönkretette, ő mégsem tágított. Alkotásai megtekintése után bátran feltételezhetjük, hogy keresztény művésszel állunk szemben, hiszen félreérthetetlen utalásokat találunk az evangéliumra és a Megváltóra. Azonban a taoizmus és egyéb keleti filozófiák hatása sem elhanyagolható az életműre nézve. Összességében azt mondhatjuk, hogy a rendező gondolatvilágában már-már a vallásoson túli hívő létesszencia jelenik meg, így semmilyen eszmei áramlattal sem jellemezhető tökéletesen.

Kalandos kirándulásunk során az utolsó állomáshoz, az irodalomhoz érkeztünk. Elsőként egy olyan korai huszadik századi alkotót szeretnék bemutatni, akinek profetikus és naivan szép regényeit, novelláit még keresztyén körökben sem nagyon olvassák, pedig érzésem szerint művei evangelizálnak.
Az első irodalmi Nobel-díjas írónőről, az újromantikusnak, mások által Boschhoz hasonlóan szimbolikusnak tartott, evangélikus Selma Lagerlöfről van szó, aki Bergman honfitársa. A nagyközönség pusztán gyermekíróként, a Nils Holgersson csodálatos utazása révén ismeri, holott ennél jóval árnyaltabb a kép. Művei nagy része magyarul is megjelent, igaz, a huszadik század elején, és azóta jórészt feledésbe merült a munkássága. Írói atmoszférájában a svéd hiedelemvilág és a krisztusi értékek, jelképek keverednek. Sokan azt tartják róla, hogy különleges beleérző képességével megjósolta az első világháború kitörését. Híresebb regényei között a Gösta Berling történetét, Az Antikrisztus csodáit, illetve a megfilmesített Jeruzsálemet említhetjük. Kitüntetését viszont elsősorban a Krisztus-legendák című távol-keleti és olasz apokrif történetek összegyűjtéséért és művészi formába öntéséért kapta, amely felemelő és éltető olvasmány lehet mindannyiunk számára.

Azonban, hogy a végső elmúlásnál maradjunk, most A halál kocsisa című lírikus kisregényével szeretnék foglalkozni, amely cselekményét egy gonosztevő és egy apáca halál közeli víziója adja. A történet arra a babonás legendára épül, hogy, aki szilveszterkor, pontban éjfélkor hal meg, az veszi át a halál járművének a vezetését és elvégzi a végzet ura helyett a piszkos munkát. Természetesen a főhős nyeri el ezt a kitüntető szerepet. Majd egykori önfeláldozó barátja révén, aki betanítja új munkájába, és az őt korábban istápoló irgalmas nővér angyali szeretete által végiglátogatja bűnei helyszíneit, megérti, hogy mit tett és nagy nehezen megtisztul. A megváltás aktusának szép irodalmi megformálása mellett a mű zeneisége és képszerűsége különösképpen kiemelkedő. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy Victor Sjöström néma filmadaptációját máig a filmművészet egyik legkiemelkedőbb darabjának tartják.

Lagerlöf a magyar, zsidó származású Szerb Antalhoz jelen esetünkben kísértethistóriái és feltételezett homoszexualitása révén kapcsolódik. Habár az írót elsősorban A világirodalom története című többkötetes irodalomtörténete apropóján emlegetik, de regényei is elterjedtek, amelyek közül A Pendragon legenda a leghíresebb. A nyugatos írókör kiemelkedő alakja volt, de több jelentősebb folyóiratnál publikált rendszeresen és gondolkodásában nyomot hagyott a piarista neveltetés, illetve a szabadkőműves családi hagyományok. Azonban a náci tömegmészárlás, mint oly sok értékes alkotót, sajnos végül őt is utolérte. Életét a fertőrákosi, majd a balfi munkatáborban fejezte be.

Az Utas és holdvilág című kisregényét ismertetném, amely mind a halál, mind az éjszakai utazás témájához kapcsolódik, így mondhatjuk, hogy a svéd műalkotásokkal rokon. A történet egy velencei nászúton játszódik, amelynek főszereplője egy konformizálódni vágyó, de lelke mélyéig nosztalgikus hajlamú férfi, akiből a mediterrán, mélyen misztikus helyszín és légkör előhozza a neuraszténiás kamaszkori élményeket és azok hatását. Majd a valóságban is összetalálkozik gyermekkori barátaival, szerelmeivel. Ezek elszakítják csöppet sem hozzáillő feleségétől, így magára maradottságában kimerítő, valamit kereső, kutató ámokfutásba kezd. Az olvasó számára igazán csak a regény végére áll össze, hogy ez a valami, ez a titok, a személyes, identitásképző halál misztériuma. Azonban az egész művet egyfajta démonikus, pusztítóan hívogató, nyomasztó atmoszféra hatja át, amelyből nincs menekülés, csak a mindenbe tehetetlenül belenyugvó nihil által.

Most, hogy a műrajongó séta végére értünk, valószínűleg még hangsúlyosabban jelenik meg bennünk a kérdés, hogy miért válik egyik művész munkássága vagy egyetlen alkotás mennyei ihletésűvé és mitől lesz sötét, démoni színezetű a másik, amely egészen ellentétes érzelmeket és hangulatot vált ki a közönségből. Úgy tűnik, hogy nem az alkotó pszichés egészségén múlik ez, hiszen szinte minden említett személynek megvolt a maga gyengesége, művei hatásától függetlenül. A különböző izmusok és szellemi irányzatok sokasága, amelyekkel ezek az emberek érintkeztek, ugyancsak meghökkentővé teszik, hogy mégis hogyan tudtak tisztán keresztény gondolatokat átadni egy-egy zseniális megnyilvánulásuk által.

Természetesen az alkotás folyamatakor egyszer sem lehettem jelen, de az áttekintés után megerősítve látom azt az állítást, hogy a művészet funkciója eredendően spirituális. Az ember ezen tevékenysége által különösen hasonlatossá válik a teremtő Istenhez. Talán a fenti géniuszok éppen abban voltak nagyok, hogy sokkal finomabb szenzorokkal rendelkeztek, mint egy átlagember és különösen áttetszően eresztették át önmagukon a fényt vagy a sötétséget. Ők a modernkor sámánjai, akik elődeikhez hasonlóan gyakran súlyos árat fizettek érte, hogy számunkra kegyelem lehessenek. Innentől pedig az már a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk az üzenetükkel...