Hetvenöt éve, 1936. május 5-én született Lázár Ervin, és öt éve nincs közöttünk, „csak" meséivel. „Elment Lázár Ervin, elment Berzsián és elment Tupakka" - írta Komáromi Gabriella a meseköltőre emlékezve (Hol az a varázsvirág? Csodaceruza 2006/4). Mert Berzsián is, Tupakka is a meseköltő volt maga, hiszen saját lényéből teremtette meg figuráit, ő maga volt a „Manógyár", és mind a költő, mind a manómester joggal tekinthető az ő alteregójának. Akár csak Mikkamakka, aki mint ismeretes, „majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud." Szóval, tisztában van vele, hogy tudása mennyi mindenre elég és mennyi mindenre nem. Ettől derűs és ettől bölcs.

„Neked vajon milyen manód van?" - teszi fel a kérdést a meseköltő A manógyár című kötet (1993) címadó meséje végén. Vagy nem is meséje, a nem is tudom mije végén - „Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék." A kérdés nyílt és egyenes, mondhatni szívbe és vesébe vágó, mert a manócskák nem holmi cuki kis mesefigurák, álomba illő és ringató lények, hanem nagyon is éberek, mondhatni életrevaló, létminőséget jelentő és hordozó lények. Tupakka, a manógyár mestere így mutatja be őket: „csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók." S tegyük hozzá: „Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van."

Zsuzsikának négy is jut - tudjuk meg a következő, A zöld lific című meséből: mumus, zöld lific, konkó és bákász, akikkel a felnőttek szokták ijesztgetni a gyerekeket. Igen ám, de kiderül, hogy a rontó-bontó hatás nem bennük van, nem is Zsuzsikában, sokkal inkább abban a lelki és nyelvi erőszakban, amivel egy-egy végig nem gondolt felnőtt megjegyzés hat a gyerekekre, „a meg nem gondolt gondolat", József Attila szavaival. A meseköltő szükségét érzi hát, hogy helyreállítsa e szavak manóértékét: segítségre szoruló lényeket rejtenek ugyanis, akik attól szenvednek, hogy velük ijesztgetik a gyerekeket, pedig ők vigasztalni szeretnék őket. A szavak - az ilyen komor és ingerült nyelvjáték szülte szavak is - bátorításra, vigasztalásra valók. Ahogy a manók is. Nem véletlen, hogy éppen Tupakka, aki Bab Berci meséi közül csöppent ide kétöklömnyi lényével és „lillafüredi vízesés nagyságú szakállával" (Bab Berci jót tesz), szóval éppen Tupakka mutatja meg a meseköltőnek a manógyárat.

De ki légyen ez a Tupakka, aki A manógyár három meséjében is főszereplő, mondhatni, központi manófigura? Lázár Ervin Zárványok című írásából tudhatunk meg róla többet, az író régi családi fényképnegatívokat nézegetve idézi fel emlékeit: „Nicsak, hiszen ez a ház. A régi házunk... Két fényes ablakszem néz dél felé, mellettük a titokzatos vakablak. E mögött lakott Tupakka, a kilométeres szakállú manó, napszállat után lehetett kilesni, amikor a ház homloka előtti kiskertben becsukództak a tátikák. Akkor is csak jó messziről, leginkább ha fölmászott az ember a terebélyes fehércseresznye fára s onnan figyelt szemmeresztve. Magát Tupakkát alig-alig lehetett látni, de azt, ahogy a hosszú fehér szakáll bekúszik utána a kertbe, azt annál inkább. S nézd, ez egy figura! Itt a vakablak előtt. Lehet, hogy ez maga Tupakka? Rálehelek az üveglapra, fényesítgetem. Vagy lehet, hogy én vagyok? Egy manó vagy egy gyerek." (Magyar Napló 2003/6) Tupakka tehát visszavezet a gyerek- avagy a manókorba, s amikor a felnőtt a széttartó, ellenségessé váló világban már legszívesebben csak menekülne, hová is mehetne a meseköltő? „Talán oda kellene menekülnöm, ahol Tupakka lakik." (A „tupakka" egyébként finnül dohányt jelent, mint nálunk a tubák, a tupakka finom fehér füstje pedig úgy száll a pipából, mint egy manószakáll.)

De térjünk vissza a manógyárhoz, pontosabban Tupakka kertjéhez, amit Rutoldó, a manómester ellenlábasa a Nagyszederfa tetejéről szokott fürkészni (A csomag). S mit lát? Tupakka vérlázítóan derűs. „Kedvtelve tesz-vesz a kertjében, kever-kavar, fütyörészik, brummog, dalokat döngécsel, ás, kapál, veteményez, szüretel, olt, nyes, forgat, tölt, hurul... és derűs, mint egy szeptemberi délután." Háromszázhatvanöt éve egyfolytában. Rutoldó ezt nem bírja nézni, mérgében kitalálja, hogy majd felbosszantja ő Tupakkát. Csomagot küld neki, tartalma csupán egy kavics, amit a rontó szándékú Rutoldó mindenféle dobozba, papírba, fóliába, vékába, lazsnakba csomagol, és többszörösen átkötöz. Majd ráírja a csomagra Tupakka nevét, s hogy „Tartalma: kincs!" És már viszi is a postára. Ám csodák csodája, Tupakka számára valóban kinccsé válik a csomag - amit gondosan és derűsen bontogat, nyoma sincs benne bosszúságnak -, és főleg a kavics: elülteti és egy fa nő belőle, ami „majdnem az égig ér, karéjos levelein csodák világítanak, mesék szikráznak, nevetés hallik felőle, sírás, folyók csobogása, erdők zúgása, városok villannak fel a leveleken, kastélyok, udvarházak, hegyek, völgyhajlatok." Egy egész világ. Ami rontó nyelv és szándék számára nem létezik: „A fene egye meg, már a kavicsokban sem lehet megbízni" - bosszankodik Rutoldó. Pedig hogyne lehetne, hisz ő maga írta rá a csomagra: „kincs" - a kimondott/leírt szó hatalma, ereje érvényesül.

A színekben is lehet bízni, bár Zsiga föstő - egy másik manólényszerű alteregó a Zsiga föstő fest című mesében - megszokta már, hogy fehér a világ, hiszen akkoriban - a színek előtt - az egész világ fehér volt. Megszokta azt is, hogy a felesége kívánságait teljesíteni kell, ha mással nem megy, szép szavakkal, de a szép szavak mit érnek, ha nem igazán színesek. Ó, a színek! Hol voltak még azok, „hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak". S mint Babits Mihály Fekete országában minden fekete, itt minden nyomasztóan fehér: „A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi." Bazsarózsa Mária szíve mélyén valahol mégis ott rejlenek a színek. „Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros." És Zsiga föstő fest. Először pirosra, amit csak lehet: a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, ám amikor elhúzódnak előle az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok, és azt mondják, nem akarnak pirosak lenni, felmegy a pumpa. Aztán megtelik a paletta. Zsiga föstő rájön, milyen szép is a világ, ha színes, és milyen boldogító is az, hogy állandóan festenie kell, hiszen a világ, akár az asszony, szereti változtatni a színeit. Az epifánia, amit Zsiga föstő a megszínesedéssel átél, a mese evangéliuma maga: helyükre kerülnek a színek. S ahogy a színeknek és árnyalatoknak a teremtett világban, úgy az érzéseknek, a szavaknak és gondolatoknak is megvan a maga helye az ember életében.

Erről szól a kötet utolsó meséje is, a Szervusz, Mufurc, ugyan mi másról szólna. Mufurc egy babát kap Tupakkától, beszélő babát, ami még azt is tudja mondani, hogy „szervusz, Mufurc". Mufurcot ez nem nagyon izgatja. Inkább az érdekli, mi van a baba belsejében, miféle szerkezet. Szét is szedi a babát, de hogy nem talál semmit, megvetően félresöpri a roncsot. S akkor a csendben megszólal valaki: „Mrfc." Ő próbálja újra összerakni a babát. Elsőre nem sikerül. „Szusz fruc." Másodikra sem. „Cufru szuver." Harmadikra már majdnem. „Szurvesz mufruc." Negyedikre minden a helyén. És mit kap? „Te kétbalkezes, eszetlen félnótás, te babaszomorító, te balga, te szívtelen, hitetlen dinnye, te ocsú!" Majd amit eredetileg is mondania kellett volna: „Szervusz, Mufurc!" Azzal úgy elszalad a baba, mintha ott se lett volna. Mufurc pedig szomorkodhat, és törheti a fejét, mit jelent az a szó, hogy ocsú.

Határozott üzenet és nyelvkritikai értékű zárópoén a kötet utolsó szavaként kimondott „ocsú" (szemetes gabonatörmelék). S ahogy a Manógyár több gondolatához, példázat értékű mesehelyzetéhez, ide is illik egy evangéliumi párhuzam: a polyva haszontalan, semmit érő (vö. Lk 3,17). A káoszba sodort nyelv és élet ocsú, csavar egyet a nyelven Tupakka. Nálad a szerva, Mufurc.