„...és akkor az ismeretlenségből
előlép valaki és azt mondja:
Ötven éves vagyok.
Eleget éltem
és eleget hallgattam már ahhoz,
hogy végre engem is
meghallgassanak."

Számot adni az életről nagyon emberi. Sem állat, sem rovar, sem növény, de meggyőződésem, hogy angyal sem teszi. Melyikünk ne állt volna meg egy-egy időszak után és idézte volna fel mindazt, ami vele történt? Számvetést végezni az irodalom nyelvén viszont már nem egyszerűen emberi, hanem nemes dolog. Olyan téma ez, amely nagyon mély, különösen érzékeny, állandóan vissza-visszatérő forrása a szépirodalomnak is. Dante „az emberélet útjának felén" végzi nagy számadását, Villon testamentumot ír, Kosztolányi utolsó kötetét szenteli neki, rákos betegként már a halál árnyékában. Ötven évet zár le ő is: „Ötven, jaj ötven éve - szívem visszadöbben -, halottjaim itt is, ott is egyre többen..."

Ilyen számvetést végez Horváth Csaba is most megjelent könyvében: Versbe zárt titok. Életének első harminc évéről ad számot, azzal a szándékkal, hogy a folytatásban, egy második kötetben albumba rendezi majd a „maradék" húszat is. A Versbe zárt titok prózai emlékezéssel kezdődik, amelyet fotók és dokumentumok színesítenek, majd versek következnek három ciklusban. Ezután dalszövegeket olvashatunk Irzsik Miklós beregszászi művész grafikáival, a kötet utolsó egységében pedig rövidebb prózai műveket, saját meghatározása szerint „fércelt írásokat" találunk.

Epika, líra, dokumentumok, képek, dalszövegek - kényeztető sokszínűség ez az olvasónak! Különböző műfajok és művészeti ágak egymással folytatott párbeszéde ez a könyv, amit az tart össze, hogy mindegyik egyvalamiről beszél: a titokról. De mi is az a titok?

„Hidak roppannak össze,
Mint megrakott szénásszekerek,
S játékbábukként a mélybe potyognak
buszok, taxik, pöttöm emberek.
Nincs, ami a lelket
a lélekkel összekösse,
hiába ordítok.
Gyenge, sercegő hangom,
Nem hallja meg senki a túlsó parton,
Életem versbe zárt, rejtelmes titok."
(Versbe zárt titok)

Egy lélek vallomása saját életéről ez a kötet. Így akkor érezzük leginkább a zamatát, ha egyszerre olvassuk végig az egész kötetet, és részről-részre, versről-versre tárul fel előttünk egy Istent és önmagát kereső fiatalember lelke. Így kezdi el alátámasztani egymást dokumentum és vallomás; kép és vers hol illusztrálják egymást, hol mintha élcelődnének egymáson; és egyszerre fájni kezd, hogy csupán a dalszövegeket olvashatjuk, de nem halljuk hozzá a zenét.

Számunkra keresztyénként azonban más értéke is van a Versbe zárt titoknak. Nem egyszerűen egy fiatalember alkotásai ezek a művek, amelyeket évtizedekkel később idősebb önmaga kötetbe rendezett. Az istenkeresés őszinte hangja is ott van, annyira tisztán, hogy mindannyian magunkénak érezhetjük, egyúttal annyira sajátos és különös hang ez, hogy félreismerhetetlenül Horváth Csabáé. „...hiszem, hogy az Ő létezése hatalmas titok ugyan, de semmilyen módon el nem titkolható" - vallja a kötet közepén.

A Versbe zárt titok nem verseskötet, nem gyűjtemény, annyi műfajt egyesít magában, hogy nem tűr meg magán ilyesféle konzervdobozra való címkét. Legpontosabb az, amit önmagáról állít: album. Végre olyan keresztyén könyv, amelyik mer kísérletezni a művészeti ágak határainak átlépésével! Várjuk a folytatást!