ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ 
HARMADIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ 

Minden szó hat ránk – és amíg nincs fülünk a hallásra, nem tud az ember mit kezdeni – hiába is érzi belül,
valahol el akarja magával hitetni, amit szeretne. 

Önámítás. 

 Az ember szenvedélyesen hazudik önmagának, mégis a másikat fogja vádolni. Nem is érti, fel sem fogja, mekkora bajban van, mennyire reménytelen a helyzet. 

Amíg Isten nem könyörül... 

Kíváncsian ülték körbe a kis dohányzóasztalt. Hárman a kanapén, ő velük szemben a kényelmes bőrfotelban. Hirtelen az jutott eszébe, hogy most ő a bíró, aki elmondja a családnak az ítéletet. Aztán gyorsan elhessegette magától a gondolatot.

A fia minden lelkesedés nélkül nézett rá, inkább kicsit idegesen – haragudott, amiért abba kellett hagynia a gitárgyakorlását, amikor már olyan jól ment. Egyáltalán nem érdekli, hogy hová mennek nyaralni – nem is akar velük elmenni. Biztos erről akarnak beszélni. Bár már kezdené, akkor legalább hamarabb vége lenne!

A férje szíve a torkába ugrott. Tudja. Biztosan rájött, vagy kifigyelte őket, amint csevegnek a számítógépen, vagy még az is lehet, hogy valaki látta őket tegnapelőtt a cukrászdában. Megmondta Nórának, hogy nem ülhet be vele csak úgy beszélgetni, hiszen ő családos ember. Tanár. Sokan ismerik, még a szájukra veszik. – Biztosan tudja, de akkor miért nem vele beszéli meg, miért a gyerekek előtt? Lehet, hogy előjön a válással, mint hat éve?

A lánya szeme könnyes volt. Ő tudta, hogy nagy lehet a baj. – Istenem, segíts neki, adj neki erőt, bármivel harcol is! – gondolta, és hitte, hogy néma kérései meghallgatásra találnak. 

Elővette a leleteket és belekezdett. Elmesélt mindent, részletesen. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott, próbálta úgy előadni, hogy senki se ijedjen meg túlságosan, de ne is legyen elbagatellizálva, hiszen ott a baj, ez tagadhatatlan. Közben magán is csodálkozott, soha nem hitte volna, hogy képes lesz ilyen józanságra. Olyan hálát érzett érte, hogy még el is mosolyodott. 

A család elképedve bámulta. A szemek nedvesen csillogtak, de szólni egyelőre senki nem mert. Pedig gyűltek a kérdések, mindenkiben.

Hosszú percek után az első kérdést a fia tette fel. Ismerős volt és egy kicsit vicces is:
-          Nem félsz?
Nyugodt mosollyal válaszolt:
-          Nem, nem félek. Már nem. Benneteket féltettelek, mert tudtam, hogy nagyon meg fogtok ijedni. Nagyon fogtok aggódni. De már nem féltelek, mert tudom, hogy jó kezekben vagytok. És én is abban vagyok. Megértettem ma délután valamit. Semmi nem múlik rajtam, rajtunk. Attól féltem, hogy miattam most összedől a család. Rádöbbentem ma, hogy már rég nem vagyunk a helyünkön. Nem tehettünk róla, hiszen nem tudtuk, nem is akartuk megtudni, hogy mi a baj. Ez egyedül soha nem is sikerülhet. De nem vagyunk egyedül. Már tudom. Ezért nem félek! 

FOLYTATÁS >