Azt szoktuk mondani, hogy az egyéni autonómia (görög szó: jelentése önkormányzás, önrendelkezés) a csúnya felvilágosodás terméke. Ki más, mint a bukott ember akar önrendelkezni? Ki más, mint a bűnös ember az, aki függetleníti magát Atyjától és elvándorol messzi vidékre? A hívők sokszor könnyen megoldják az önrendelkezés problémáját. Olyan nincsen, állítják, legalábbis szófordulataik szintjén. Isten rendelkezik velünk, ő irányít. Tegnap végigültem egy százhúsz perces évzáró istentiszteletet, ahol a sok-sok köszöntő beszédben refrénként tértek vissza az ilyen fordulatok, mint „Isten kirendelte”, „az Ő akaratából így meg úgy”, „Isten kegyelméből így meg úgy”, „Istentől ezt és ezt vettem”, „Isten megnyitotta ezt az ajtót” stb. Református istentisztelet volt, és csak a szófordulatok különböztek a karizmatikusok által használtaktól, „akiknek az Úr ezt és ezt mondta tegnap”.

Egy pillanatig sem kétlem, hogy Isten ne lenne jelen mindennapi életünk döntéseiben.
Ám az zavar, hogy a hívők mintha egész pontosan tudni vélnék, hogyan vezet Isten, sőt, mintha térképként olvasnák az Ő akaratát.
A szófordulatok gyakran nélkülözik azt az alázatot, ami annak tudásából kellene hogy fakadjon, hogy „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én utaim nem a ti utaitok” (Ézs 55,8). Ennek egyik oka lehet az, hogy a szófordulatok üresek: az ember valójában teszi a dolgát, éli az életét, meghozza a döntéseit, de hozzábigyeszti a szóhasználat szintjén Istent.

Persze a hívők általában komolyan gondolják, hogy Isten vezeti őket. De mit is jelent ez valójában? Azt, hogy feladom önrendelkezésemet, és átadom Istennek az irányítást? Hogy azt még én döntöm el, az ég színe vagy köpönyeg.hu alapján, hogy aznap viszek-e esernyőt, de hogy kit választok életem párjául, azt már Isten? Talán idegesítőek ezek a kötekedő kérdések, de nem árt olykor-olykor megkaparászni életünk egy-egy „rutinos” területét és megnézni, vajon van-e valami, és ha igen, micsoda, a rutin mögött.

Az önrendelkezés rutinos hívő elvetésével ugyanis van azért egy elég nagy gond. Azt talán senki sem kétli, hogy az ember normális pszichológiai fejlődése során a gyermekkori függésből (dependenciából) el kell hogy jusson a felnőttségre, döntésképes és saját döntéseiért felelősséget vállaló személlyé kell hogy váljon. Ha erről az oldalról közelítjük az Isten vezetésének a kérdését, sajnos azt látjuk, hogy a hívő közösségekben sokan vannak, akik megrekedtek a személyiségfejlődésben. Ilyenkor az Istentől való függőség valójában nem egyéb, mint a szülőtől való függés infantilis továbbélése. Ilyen esetekben, írja Süle Ferenc református pszichiáter, az egó feláldozása általában beteges, neurotikus jelenség. Önálló egó még meg sem született, így az illető becsapja magát, az áttételes szülőfüggést erősíti vallásos álruhában. Mert bizony sokkal könnyebb felcsapni a Bibliát és kiolvasni belőle, hogy „vedd magadhoz Máriát”, mint önálló, felelős döntést hozni afelől, hogy Máriát választom életem párjául. És könnyebb egy-egy kegyességi irányzat szigorú tekintélyeinek kérlelhetetlen diktumait hangoztatni minden vitás kérdésben, mint szembenézni a bizonytalanságokkal, Isten elé vinni azokat és az ő színe előtt önállóan tusakodni világosságért.

A keresztény élet egyik legnehezebb kérdése: mit is jelent lemondani önmagunkról? Mikor jelent ez igazi előrelépést egy az egocentrizmuson túlmutató és Istenben gyökerező élet irányába, és mikor csupán valamiféle belső hasadtság eredménye? Hiszen amit önmagamnak nevezek, nem egyenlő a bűnnel és a tévelygéssel. Akik úgy gondolják, hogy Isten vezetése mindig kívülről jön, mindig valami külső tekintélyben nyilvánul meg és a legtöbb esetben keresztülhúzza saját akaratomat, saját vágyaimat, azok figyelmen kívül hagyják azt, hogy Isten saját képmására, eredetileg jónak teremtette az embert. A cél az, hogy helyreálljon ez a képmás. A bennem élő Krisztus nem ellenemre munkálkodik, nem idegen tőlem, hanem épp ezzel az őseredeti, istenképű, igazi önmagammal állítja helyre a kapcsolatomat. A cél az, hogy összhangba kerüljek Krisztussal, az ő vágyaival, az ő akaratával, ám ezáltal egyben a lelkem legmélyéről fakadó vágyaimal és döntéseimmel is összhangba fogok kerülni. A bennem élő Krisztus segít nemcsak abban, hogy újra és újra túllépjek görcsös és önző egómon, hanem abban is, hogy átéljem, mélyebb szinten ez az egó nem is én vagyok. Akkor pedig Isten vezetése nem azt fogja jelenteni, hogy valamiféle mennyei GPS hangját hallom minden kereszteződésnél, hanem azt, hogy sok-sok belső munkával ráhangolódom a Szentlélek bensőm legmélyéről szóló halk és szelíd hangjára.