Többeket is megkérdeztem arról, hogyha egy új városba kellene költözniük, ahol – mondjuk – még nem is jártak, és új iskolát, munkahelyet kellene megszokniuk, új gyülekezetet, új… új mindent, akkor egy évvel később hogyan jellemeznék a kezdeteket? Alapvetően kétféle választ kaptam. Az egyik féle válasz olyan volt, amelyik valójában nem is volt válasz, hanem sokkal inkább azokat a gondolatokat közölte, amelyek a választ megelőzik. Magyarul némi pszichologizálást kaptam. Mindenesetre dolgavégezetlenül maradtam. A másik féle válasz az volt, amelyik a félelmeiről, az egyedüllétről beszélt, arról, hogy szorongott volna, és biztosan időbe telt volna, amíg rendbejön és a jég fel tudott volna engedni.

A kérdést azért tettem fel, mert olyan választ kaptam a nagyobbik fiamtól egy hasonló kérdésemre, hogy tudniillik milyen volt az elmúlt éve az új városban, az új suliban, ahova jár, hogy leesett az állam. És persze megint tanultam valamit arról, hogy Isten hogyan vezet, egy jó vezető milyen és, hogyha az életemben is szeretném magam jól érezni, akkor azt hogyan tehetem meg. Azt válaszolta ugyanis, hogy „Apa, tudod, az elején senkit sem ismertem, és ez olyan volt, mintha mindenki a barátom lett volna”. Arra számítottam, hogy valami olyasmit fog mondani, hogy izgultam, egyedül éreztem magam, hiányzott a régi barátom, meg hasonlók. És abban is biztos vagyok, hogy ez is benne volt a nagy érzéshalmazban, de alapvetően nem ez a hang szólalt meg. „Olyan volt, mintha mindenki a barátom lett volna.” Elgondolkodtatott ez a fajta látásmód.

Az Isten vezetését sokszor úgy vártam, mintha el kellett volna teleportálnia valahova máshova. Egy másik helyre, egy másik időbe vagy egy másik személybe. Ezt azonban elég kevésszer tette meg. Azt viszont igen, hogy segített másként látni a dolgaimat. És az előbbiekben elmondottak pont arra hívják fel a figyelmet, hogy milyen csodálatos, ha másként tudjuk látni az életünket, a világot és benne magunkat, és bár tudjuk, hogy ettől megváltozik az életünk, mégsem könnyű ezt magunkévá tenni. Egy kicsit talán azért sem, mert gyereknek maradni sem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűnek ez elsőre tűnik…

Az is nagyon fontos ezzel kapcsolatban, hogy ez nem az esélytelen és a bármit is tenni képtelen ember mentalitása, hanem sokkal inkább a világot a sarkaiból kifordítani akaró ember hozzáállása. A nem adom fel és nem fordulok be típusú ember jellemzője. És azt tapasztaltam meg, hogy az Isten is így vezet. Nem kivesz rögtön minden nehéz helyzetből, nehogy megsérüljek, hanem megadja a küzdés, a kihívással való szembesülés lehetőségét. A megküzdés pedig nagyon fontos. Így lehet tanulni. A követés nem bamba vigyorú csoszogva slattyogás, hanem tudatos tett. Ahogy egy család, egy párkapcsolat vagy éppen a személyes életem vezetése is az. Nem ostoba bambulás, hanem érteni akarás, tenni akarás és követés. Követés, hogy elérjük a vágyott és kitűzött célt.

A munkahelyen is hasonló a helyzet. Sok főnök azt hiszi, hogy elég, ha főnöknek hívják, be nem avat senkit semmibe, csapatban dolgozni pedig úgyis minek. Főnöknek főnök, de nem vezető. Nem az elérni kívánt cél, az esetleges hiba kiajvítása  a cél, hanem a revans, a pellengérre állítás, a megszégyenítés és sokszor a megalázás. Pedig Isten soha nem ezeket jelöli meg célként. Sőt, nála lehet hibázni is, ha utána helyretesszük a dolgokat. Vezet. Igen, van, hogy megaláztatáson keresztül, de nem kárörömből vagy ilyesmi, sőt nem is Ő okozza a megaláztatottság érzését, hanem mi magunk kezdjük el érezni, mert törpének, esetlennek és képtelennek érezzük magunkat s ez más. Ez vezetés. Minden vezető fönök is, de nem minden főnök vezető.

Ordinatio, azaz szabályozás, amely mederben tart. Amikor egy papot/lelkészt ordinálnak, akkor – hadd mondjam így – a helyére rakják. Nem kisiklatják, hanem az általa választott úton segítik tovább. Ezzel pedig egy új koordinaciót is kap, egy új koordinációs rendszerben, amelyben az életét már másként látja. Megváltozik. Bár nem, és mégis. Ugyanaz az ember, ugyanolyan koordináta-rendszer és mégis más. Változás és változtatás, igazodás a körülményekhez. Ez is feladata a vezetőnek. És milyen nehéz! Meggyőzni, átvinni, megtervezni és még lehetne sorolni mennyi feladat és kihívás. Az azonban bizonyos, hogy szabad tanulnunk. Szabad tanulnunk Istentől, a másik embertől, sokszor pont akkor, amikor nem is számítunk rá. Tanultam a fiamtól és ezért hálás vagyok Istennek és neki is. Vezetve voltam, de nem megvezetve. Ordinálódtam, hogy koordinálódjak.