Egy focimániás, írói vénával megáldott, egyetemista fiú, aki eleinte csak egy dolgot akart: túlélni a II. világháborút és ebben másoknak is segíteni.
Hogy ennek legjobb módját abban látta, hogy a nácik vallásüldöző tevékenysége ellenére is papi pályára lépett a megszállt Lengyelországban, az már inkább a sors kezének köszönhető, mintsem egyfajta régóta érlelődő elhatározásnak.
A Karol Wojtyla, alias II. János Pál pápa életét bemutató, kétszer két részes alkotás remek képet ad a XX. század egyik legnagyobb vezetőjéről, akinek tanítása és életmódja a mai napig nagy hatással van hívőkre és ateistákra egyaránt. 

A filmek címei önmagukban is sokat elmondanak főhősükről, hiszen mind a Karol – Az ember, aki pápa lett, mind a Karol – A pápa, aki ember maradt azt hivatott hangsúlyozni, hogy ez a csodálatos karizmával megáldott vezető csupán egy a nép fiai közül és erről nem feledkezett el megválasztása után sem. Talán épp ez az egyszerűség és a minden ember iránt mutatott áldozatos szeretet tette őt annyira naggyá, hogy hús-vér példája lehessen az alábbi bibliai igének: „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt. 20,26-28) 

Nem feltétlenül a végletekig pontos történelmi hitelesség az, ami szerethetővé teszi a tárgyalt filmeket, noha igazán nagy eltérések pusztán apró momentumokban és főként Karol személyes kapcsolataiban mutatkoznak meg a valósághoz képest. Ezek szerepe csupán az önmagukban is megrázó erejű tények további érzelmekkel telítése a gazdagabb átélhetőség kedvéért. Így természetesen a nagyobb történelmi események a második világháborútól kezdve a szovjet megszálláson át a demokratikusabb Európában és világszerte dúló háborúkig nem telítődnek nagymértékű fikcióval. 

Az első film története 1939 szeptemberében veszi fel a fonalat, a német hadsereg lengyelországi bevonulásakor, és az első rész végéig, vagyis a szovjet „felszabadításig” a nácik uralta Lengyelországban is maradunk. Ezalatt végigkövethetjük az aljasságokat, a számtalan más történelmi film által feldolgozott zsidóüldözés kegyetlenségeit, valamint Karol személyes sorsának egyes állomásait édesapja és néhány közeli barátja halálától egészen a döntéséig, hogy papként szeretne a jó szolgálatába állni. Ehhez képest a második rész inkább egyfajta karriertörténetet vázol elénk, melyben a papként szolgáló Wojtylát először püspökké, majd érsekké, bíborossá, végül 1978. október 16-án pápává választják. Mindez azonban inkább meglepetések egész soraként érte őt, mintsem valamiféle óhajtott sikertörténet beteljesüléseként. Ő mindvégig a fiatalok között volt, tanította és szerette őket, miközben fáradhatatlanul tett eleget egyre növekvő hivatásbeli kötelezettségeinek is. A film rendezőjét, Giacomo Battiatót az eddig eltelt három óra során sem érhette komolyabb kritika, ami azonban a mű utolsó néhány percét illeti, az külön kiemelendő, remek rendezői döntésnek bizonyult: a vatikáni Szent Péter téren először a nyilvánosság elé lépő és felszólaló II. János Pál képsorait ugyanis archív felvételek felhasználásával mutatja be, így a pápa saját szájából hallhatjuk köszöntő beszédének egy részletét, ami különösen sokat elárul arról, hogy milyen ember is ő valójában: „Bár bizonytalanul fejezem ki magam az önök…, a mi olasz nyelvünkön…, de ha hibáznék, önök majd kijavítanak!” 

Felsorolni is sok lenne azt a rengeteg tettet, amit Karol Wojtyla véghezvitt több mint negyed évszázados pápasága alatt. Talán értelemszerű, hogy az ezt az időszakot felölelő második film, a Karol – A pápa, aki ember maradt sem vállalkozik erre, így csupán zanzásított szemléltetése lehet II. János Pál cselekedeteinek. A Teréz anyával való együttműködésétől a lengyel Szolidaritás-mozgalom pártfogolásáig, Mehmet Ali Agca merényletkísérletétől a világ minden táján tett látogatásáig rengeteg esemény köthető a nevéhez, melyeket a film hol részletesebben, hol csak utalások szintjén sorakoztat fel. Középpontban azonban itt is mindvégig az ember marad, minden betegségével és az öregség okozta egyéb tünettel. Így aztán amíg a film első részében – mely a berlini fal leomlásáig és Kelet-Európa demokratizálódásáig tart – az ügybuzgó, az emberi élet védelméért minden színtéren felszólaló pápát ismerhetjük meg, addig a második rész újra sokkal emberközelibbé hozza az ő alakját, és ezzel arra emlékeztet, hogy a mindent megváltoztató szeretet csakúgy, mint sok minden más, csupán egy emberi döntéssel kezdődik.

 Ami a fennkölt tartalom mellett Giacomo Battiato filmjét illeti, nem mehetünk el szó nélkül a remek színészi alakítást nyújtó Piotr Adamczyk játéka mellett, aki remekül megállja a helyét II. János Pál szerepében. Fel lehetne sorolni az őt támogató remek mellékszereplőket is, ám tény, hogy a film sokkal inkább alapoz a történet érdekességére, mint a színészi húzónevekre. Persze ez nem azt jelenti, hogy amatőrökkel játszatná el bármelyik szerepet is a rendező, sőt keresve sem találhatnánk nagy hibákat a művészek játékában, csupán arról van szó, hogy például a film zenéjét szerző Ennio Morricone neve mellett kissé eltörpül az egyébként bámulatos teljesítményt nyújtó Michele Placido vagy Adriana Asti portréja. 

Már csak azért is tartható hiánypótló gyöngyszemnek ez a filmpáros, mert végre olyan XX. századi vezető életét mutatja be, akit érdemes követni és akinek elsősorban nem a hibáiból, hanem szándékos cselekedeteiből tanulhat az ember egyet s mást. Ilyen módon tehát tökéletes ellentéte ez a film a számtalan negatív vezetőt bemutató mozgóképnek, mint például a Hitler vagy épp Rákosi életét és tevékenységét tematizáló alkotások. Erről tesz tanúbizonyságot az a részlet is, amelyben a következő bölcsesség hangzik el és amelynek szelleme áthatja az egész művet és jó esetben a nézők szívét is: „A szeretettel győzünk, nem fegyverekkel. (…) A nácik is eltűnnek, mert a rossz felfalja önmagát, de ha a szeretet nem győz, akkor a nácik visszatérnek, csak már más néven.”