Freud óta sokan Istenre mint valamiféle menedéket nyújtó apafigurára gondolnak, aki csak a gyengéknek kell. Az erőseknek, érett személyiséggel bíróknak nincs szükségük egy kitalált transzcendens személyre, akihez minden apró-cseprő bajukkal odafuthatnak.

A bevett pszichológiai vélemény ezzel megegyezve igen kritikusan tud beszélni a vallásról, főleg a vallással kapcsolatos lelki betegségek esetében. Sokszor a szakemberek – rövidre zárva a kérdést – a szekták által befolyásolható, alapvetően labilis személyiségű lelki betegekből kiindulva, a vallásosságot egészében elítélik.

A sokat emlegetett, elmúlt rendszerben bennünk, akik a „keleti blokkban” éltünk, ezt erősítette meg a politikai nevelés, megfűszerezve azzal, hogy a vallás a nép ópiuma. Így már nemcsak szükségtelen, felesleges, hanem mérgező, kártékony, csak a baj van vele.

Ma egyre többen érzik, tapasztalják, hogy valami nagyon hiányzik az életükből, valami fontos, ami irányt mutat, biztonságot ad, értelmezési keretet nyújt, ahova lehet fordulni krízis esetén. Azonban a fent vázolt ópiumként ható apafigura képe tudat alatt is taszító, nem beszélve az egyházról kialakult egyoldalúan negatív sztereotípiákról. 

A jezsuiták IHS magazinjának 2011. áprilisi számában érdekes cikkre bukkantam (Perczel Forintos Dóra: Spiritualitás és lelki egészség). A cikkben említett, '99-ben végzett kutatás megdöbbentő eredményt hozott. A vallásosság és a depresszió kapcsolatát vizsgálták egyetemisták körében. Egyértelműen láthatóvá vált, hogy azok, akik személyes istenkapcsolattal bírnak, imádkoznak, vallásos közösségbe járnak, könnyebben birkóznak meg az élet nehéz helyzeteivel, krízisekkel, kevésbé depressziósak, mint azok, akik keresők, de nem elkötelezettek egy vallás felé sem, illetve ateisták. Az imádság és a közösség olyan erőforrást jelentenek, amelyek mind a normatív krízisek (adott életszakaszhoz köthető, mindenkinél előforduló krízis), mind az akcidentális krízisek (nem életszakaszhoz köthető, előre nem látható krízis) idején nagy segítséget jelentenek. A vallásos ember olyan plusz erőforrásokkal rendelkezik, melyek a kereső és ateista embernek nem állnak rendelkezésére.

Látható, hogy a mainstream és a vallásosság, spiritualitás lényege igencsak elbeszél egymás mellett. Mintha a keresők sokasága csupán előítéleteiből táplálkozna és soha nem akarná megérteni a keresztyénség igazi lényegét. A másik oldalról pedig valahogy nem megy át ez a nagyon fontos üzenet.

Nézzük meg a problémát kicsit gyakorlatiasabban. Tegyük fel, hogy egy életében komoly problémával küzdő ember elmegy egy gyülekezetbe, ahol befogadó, szeretettel teli légkört talál, a lelkész elsőre kiszúrja hogy idegen, kedvesen megszólítja, lelkigondozói beszélgetés lesz belőle, az illető elkezd járni a gyülekezetbe, jól érzi magát, rátalál Istenre, megtér, happy and. Nagyon szeretnénk, ha ez így működne. Azonban a valóság más. Azon kevesek, akik keresőként arra vetemednek, hogy egy templom küszöbét átlépjék, a legtöbb esetben siralmas hangulatot, ellenszenves légkört, magukba forduló embereket, érthetetlen és értelmezhetetlen szónoklatot találnak. Persze sarkítom a dolgot, de nincs mit rajta finomítani. Ez a valóság, amivel nem akarunk szembenézni.

A hitünk, vallásunk a kutatások szerint gyógyító hatású, mégis sokszor inkább a mérgező hatást érezzük, és érzik rajtunk. Talán ezért kerülnek el messzire minket. Hiába beszélünk örömről, mikor merevséget, morózusságot sugárzunk. Hiába beszélünk szeretetről, ha ellenszenvet, megbélyegzést sugárzunk, és így tovább.

Olyanok vagyunk, mint a mesebeli koldus, aki egész életében kincseken ül, tudta nélkül, és ezért végül éhen hal. Mi a legnagyobb kincsen csücsülünk. Az evangélium az, ami az ember életére a leggyógyítóbb hatást tudja gyakorolni. Mégis igaza volt Gandhinak, mikor azt mondta, hogy a keresztyének megváltatlannak látszanak. Nem igazán látszik az arcunkon, beszédünkön, tetteinken, életünkön a megváltás. Nem érezzük az evangélium gyógyító hatását.

Valamit elrontottunk, valami félresikerült. Már nincs kapcsolatunk Istennel, csak az egyházzal és a szolgáival. Már nem éljük Jézus életét, csak beszélünk róla, míg meg nem unjuk. Már nem tudjuk, mit jelent a közösség, mert gyülekezeteinkből is hagytuk kihalni. Nem csoda, ha sokan távol tartják magukat tőlünk.

Erre a problémára nem tudok konkrét megoldást. Talán nincs is. Egy ideje a misztikusok felé, sivatagi atyák felé fordulok. Ők nem akartak mintát adni, mégis rengeteg követőjük volt. Nem prédikáltak, mégis Krisztusról szólt egész életük. Olyasvalaminek voltak a birtokában, amit mi elfelejtettünk. Jó lenne ezt újra az emlékezetünkbe idézni.